|
Új
Úgy húszéves korom tájékán
föltűnt, hogy különbség van új és új között. Akkoriban
hetente volt egy-egy fejezete a tévében a „Nyitott
könyv”-nek, régi és új irodalmi műveket dramatizáltak
egyórásra, emlékeim szerint érdemes volt – ha az ember
épp nem tanult, dolgozott, randevúzott, bulizott –
belenézni. Aztán voltak például fiatal költők is ott a
Nemzeti vonzáskörében, s néha lelkesen mutogatták új
verseiket, hogy új forma, új tartalom, új irány… Nemigen
hatódtam meg tőlük, már gimis korunkban Tristan
Tzara-val (dadaizmus) röhögtettük szét egymást, valahogy
arra neveltek ott a Kazinczyban minket, hogy újítani
csak a tökéletes formaismeret (szakma) birtokában lehet,
vagy érdemes, lásd Picasso. Ha csak a művészi macsóság
vezet, és nem is igazán újat akarok mutatni, csak mást,
mint mások (s nem ismerem föl, hogy önmagam vagyok a
más), akkor jobb a baráti kör szórakoztatásánál
maradni.
Aztán meg jött a „szép új
világ”, amire én is annyira vágytam, hiszen tökjól
néztek ki a filmeken a neonreklámok meg a telipolcok a
boltokban, meg a szabadság, hogy nincsenek a nyakunkon a
ruszkik meg a komcsik.
Elég gyorsan jött utána a
kiábrándulás. Feldíszültek ugyan az utcák karácsony
tájékán mindenféle neonokkal, de egy kicsit túl
harsányan, meg túl sokszor volt üres a zsebem ahhoz,
hogy maradéktalanul belefeledkezhessek az „ungarischedisneyland”
ilyen-olyan kis nyúlványaiba. Teli lettek hirtelen a
könyvesboltok tökjó, színes címlapú, jóvastag
könyvekkel, de az első három után az ember már tudta,
hogy olvasta az összeset. Nem kellett már útlevél, ha
meg akartam venni az ezüstgombos farmeromat, de egy év
alatt lemállott rólam. Akik meg korábban
KISZ-bizottságokból osztották az észt - akkor se tudtam
soha, mit is csinálnak tulajdonképpen -, már
képviselőként képviseltek valami egészen mást, mint
azelőtt.
Hallottam valamit akkoriban
a fogyasztói társadalom önmaga fenntartására kirótt,
kötelező, s egyre növekvő fogyasztási rátájáról, de hát
nem vagyok én közgazda, közöm…? Aztán lett közöm, ahogy
egyre sűrűbb rajokban jelentek meg azok a művészek,
akiket kicsit korábban még csak leaházni lehetett
(ismerik őket, akik megállíthatatlanul mondják a -
többnyire érdektelen - magukét, semmi más lehetőséget
nem hagyva, csak a rendszeres időkőzi „aha”
közbeszúrását), akiken korábban kicsit röhögtünk vagy
sajnálkoztunk, s hirtelen kultúra-irányítók és művészek
lettek, meghatározó személyiségek, az előadásikra
megtelt a nézőtér (igaz, inkább a skandalum miatt), a
hírek róluk szóltak, hiszen „új” volt minden. Nem
irigykedtem, csak csodálkoztam a józan ész tűnékeny
voltán.
Aztán megint egy kis idő
teltével a botrányt is meg kellett fejelni, az
extremitás már elvárás lett. Nem lenne ez sem baj, ha
közben föl nem nőtt volna egy-két generáció, akiknek
ingerküszöbe már a „buzi-e vagy”-ra állt be. Akiknek a
ciki, a gáz, a tré már művészeti kategóriák. Akikből
kikopni látszik a jó-rossz minőség felismerési vagy
felvállalási képessége. (Pár éve egy mesterségóra előtt
háborogni bátorkodtam valami aktuális közéleti
skandalumon, s az egyik, egyetemi hallgató színinövendék
kinevetett. Az a vicces, mondta, hogy tanár úr még
mindig kiakad az ilyesmin. Még mindig ott állok
döbbenten, s próbálom megérteni: hát lehet szó nélkül
hagyni az igazságtalanságot? Lehet vállat vonni a
becstelenségre? Lehet mosolyogva hallgatni hazugságot?
Már ha az ember művészettel, s nem
iparral-kereskedelemmel kíván foglalkozni. Aztán persze
megbocsátottam magamban, hiszen talán más már az
asszociációs körünk: az igazság talán egy extra hideg
sör, a szabadság a százhatvankilóméterperóra, a becsület
meg valami középkori cucc, amit még alsóban tanítottak.)
Nyakamon az „új”
lerázhatatlan kényszerével itt állok az új évad, az új
tanév előtt. Közös hangot kell találjak nézővel,
színésszel, színinövendékkel. A gondolkodás, az érzések,
az emberség olyan rétegeiben kell mozognom, ahol nem
számít műveltség, intelligencia, társadalmi-kulturális
réteg, ahol egyformák vagyunk, hat-hétmilliárdnyian.
Ahol az új magában hordozza a közös régit: hogy igazat
mondani jobb, mint nem, hogy néha együtt jobb, mint
külön, hogy az adás jobb a kapásnál, hogy a szép
többször jó a rútnál, hogy jobb szeretni a harcnál, a
híd az ároknál.
De félek is: egy
kultúrameghatározó ember azt mondta nemrég, a színház a
mai formájában el fog tűnni vagy háromszáz évre. Nem
akarok félvak szerzetessé válni, aki a Római Birodalom
bukása után évszázadokig másolta földalatt a kódexeket,
aki nélkül az írásbeliség eltűnt volna. Egy másik
közember a turbó-rádiókabarét (stand-up comedy-nek
hívják manapság) nevezte művészetnek, kultúra-, érték-
és közösségteremtő erőnek. Félek, hogy Karinthy Frigyes
már nem elég új. Félek, hogy a színház
személyiségformáló ereje - színpadon-nézőtéren egyaránt
- már idejét múlttá válik, elég a tájékoztatás, a
szórakoztatás vagy a képzés.
Mégis, új évad, új tanév:
díszbe öltöztetem a lelkem, hiszen új előadások, új
nézők, új növendékek várnak. Új hidakat kell építsek az
önzés, a butaság, a sötétség árkai felett: megértésből,
rádöbbenésből, mosolyból vagy könnyekből. Harcolni
békésen, szárnyalni a földön állva, adni kolduló
tenyérrel. Hogy új úgy illeszkedjék régibe,
mint gyümölcsbe a jövő-bíró mag.
Bicskei Kiss László
|
