| |
 |
Épp húsz év.
Mikor diákként versenyeztem versmondóként, ő a
harmincas éveiben járt, és zsűrizett.
Műveltségéből, szikárságából eredően értőn.
Utolsó diák-versenyem, a Radnóti döntőseként
Spanyolországba is együtt utaztunk. Jó emlék
lett belőle.
Aztán győri színész koromban is ott volt,
dramaturgként, s később, Egerben is találkoztunk
a színházban.
Aztán évtizednyi szünet után, a kétezres években
hívtam a Drámastúdióba, tanítani. Jött. Karcos
barátság alakult, hisz korábban az ő keze alatt
vált a Nemzeti Stúdió akkreditált iskolává. Évek
teltek, mire rávettem a rendezésre: növendékek
miatt vállalta. Szeretett tanítani, s az a
hat-hét évtized, amit színházban töltött, élővé
tett mindent, amiről beszélt. Hitelessé az
elméletet. Aztán rendezett abszurdot, komédiát,
mesét, hochkultúr színházat és vásári
bohóctréfát.
Egy ideje már évente kellett megújítani
kézfogás-szerződésünket: menni akart. Nem
máshová, tőlünk el, csak vissza, önmagához.
Mindig visszahívtam, míg tavaly, az évadzáró
kertipartin kimondta a zárszót: nyolcvan, és nem
akarja, hogy bárki lássa hanyatlani. Ez az
egyetlen, amire nincs tromf. Keserűen, de
meghajoltam. Már akkor hiányzott.
Furcsa, hogy több mint negyven évig
sodort-ütköztetett össze az élet. Épp húsz évvel
vagyok fiatalabb. Vagyis: épp húsz évvel voltam
fiatalabb.
Nem jó így, a magam élet-szűrőjén át indított
gondolatokkal emlékezni valakire. De lesz majd,
aki listázza, objektíven az erényeket, díjakat,
éveket. Nekem, nekünk ez a bő negyven év jutott,
amiben érintőleg vagy lényegben részt vettünk
egymás életében. Az utolsó tizenhét évben a
Főnixben.
Hiányozni fogsz, Szilárd. A Főnixből, az
életemből, a világból.
Nyugodj békében, öreg barátom.
Bicskei Kiss László
Fotó: Csáki Rita
|
