|
Abszurd
Abszurd, abszurd, abszurd,
ahogy Nagy László írta: égbolt se billen, föld se
hasadoz, nem inognak a kristályok szimmetriái, az
iszonyún száguldozó fény se lesz inaszakadt, s nincs
jele szomorúságnak porban se lángban, csak rajtam.
Abszurd, megint rekviemmel kell kezdeni, megint elment
valaki, aki fontos volt, megint valaki, aki már a
túlvilági színpadon próbál, megint egy színésszel
kevesebb itt, akinek a színház csupa nagybetűvel volt
hivatás, megint keserűség a szívben, megint félelem,
megint azt kell leírni, Isten nyugtasson. Isten
nyugtasson Gyurka bátyám. A szerzetes, aki a
gyászszertartást celebrálta, azt mondta, ne legyünk
szomorúak, gyönyörű az ősz, gyönyörű a délután, kísérjük
így utolsó útjára testvérünket, Bánffy Györgyöt. Igen,
ez így is van jól. Isten veled, Gyurka bácsi, legyenek
Neked a túlvilágon próba és előadás közt csöndes, békés,
szép őszi délutánjaid.
Abszurd, abszurd, alig
érteni-hallani a legszebben beszélő magyar színész
temetésén a búcsúzók szavát, a tömeg lép egyet előre,
hátha, aztán lélekben legyint, visszaáll a sorba, a
szerzetes érthető, meg egy fiatal, talán növendék?, van
még remény, olvasom a temetésről a cikket, a négy-öt
bekezdés leghosszabbja a megjelent potentátok sorolása,
hű, de fontos mindenki, miről-kiről is szól egy
búcsúzás?, megy tovább az élet, jönnek az abszurdok
sorban, felvételiztetek a Drámastúdióba, jön a jelölt
meg mamája, mert még 18 alatt, ez is így van jól,
bemutatkozom, mondom, kérem kitölteni a jelentkezési
lapot, nem lehetne előbb meghallgatni engem, kérdi a tizenhétéves, abszurd, mért akarja azonnal
megváltoztatni a szabályt a maga kedvére? persze értem,
a gyerek kóstolgatja a határait, meg ebbe a szép
egyenlőslibero(!)demokráciába belekamaszodott félfelnőtt
már erre szocializálódott (játszottunk évekkel ezelőtt
gyerekeknek, gyönyörű-tiszta kis emberek
lesték-szurkolták Lázár Ervin szavait, igazát, aztán a
színpadon egy szabályszegő versíró-versenyző póruljárt,
s valaki az első sorból, egy ragyogó szemű, ártatlan
kicsi emberke, tökéletes ritmusérzékkel és tökéletes
hangi technikával belesüvítette a lélegzetvételnyi
pauzába, vigasztalva-biztatva a póruljártat: Te buta,
a szabályt nem kell betartani!, nevettünk, milyen
helyes a kicsi, nem ő tehet róla, hogy ilyen korán,
ilyen okosan levette a tanulságot, merre forog a világ),
nem lehet, mondom mosolyogva a tizenhétévesnek, aztán
már kevésbé mosolygok, éneket hozott a prózai iskolába,
annak is olvasná a szövegét, elgyengülök, abszurd, a
jövő Júliáját vagy Mirígyét keresgélem egy
tizenhétévesben, közben tízmásodpercenként le kell
állítsam magam, hogy ne szóljak rá, köpje ki a rágót,
mert hiszen nincs is a szájában, ez a stílus, jajdejó,
mit hozott még, mást nem, nem tanult semmi kötelezőt a
kötelező isiben, amit igen, arra sem emlékszik, mert nem
érdekelte, abszurd, szinte ellenállhatatlan vágyat érzek
megkérdezni, tulajdonképpen miért jött ide? de tudom a
választ, hátha fölfedezik, mint fölfedezik valamelyik
turbótáncdalfesztiválban-kimittudban a fölfedezetteket,
abszurd a helyzet, és mégis tisztelem a bátorságot, hogy
eljött, de hát ugye világos, kedves anyuka, hogy vissza
kell jönni, majd ha a kisasszony fölkészült, sose látom
többé őket, hát nem abszurd, megint egy strigula a
szegénykislány-rovatba, aki még sokáig nem hiszi el,
hogy meg kell dolgozni azért, amit szeretne, dolgozunk
is barátommal, azon, amit szeretünk és szeretnénk, csöng
a telefon percenként, színinövendékek mondják le az
órát, abszurd a helyzet, értelmét veszti a színész
mesterségéről beszélni, mért dühöngök, néz a
barátom, pedig érti, csak nehezen hiszi, fogy az idő,
egyre kevesebb a szó, a gesztus lehetősége, egyre nő a
veszély, hogy a zűr és zavar átveszi a helyét annak,
amiért két-hárommillió éve fázunk és veszekszünk és
éhezünk, hogy ne kelljen olyan rettegő ösztönkéknek
lennünk, mint az állatok, hogy a kiművelt fők
higgadtságával nézhessünk szembe azokkal, akik csak a
zsigereinket, a röhögnitudásunkat, a kajánságunkat, a
hiúságunkat célozták meg, abszurd az is, hány gondolat
fonódik itt egymásba, de hát színészként én beszélni
tudok, nem írni, megőrizni valamit ebből a gyönyörűen
zengő ritmusú nyelvből, nem felejteni Jouvet-t, aki azt
mondta, hogy színész legyen valaki, szépen kell
beszélni, szépen kell beszélni és embernek kell lenni,
szépen, emberül, ahogy tetted, Gyurka bácsi, ebben a
gyönyörű, abszurd világban.
Bicskei Kiss László
|
