Arcképcsarnok
Kőszáli
Ibolya
Kőszáli Ibolya színésznő
fontos szerepet játszik, már évek óta:
ő a Főnix utánpótlásában a
18 év alattiak vezetője.
Tőle tanulják első
lépéseiket a színpadon a Csőrikék, a 14 év alattiak,
és ő irányítja a
középiskolásokat, a Fiókákat is, hogy később utat
találjanak a színészet mesterségében.
Mik a legfontosabb
értékek az életben?
Nagyon fontos dolog, hogy
mindig legyen célod, és soha ne add fel, ha mélyponton
vagy, akkor sem. Mindig tudnia kell az embernek hova
tartozik, és össze kell mérnie magát másokkal. Azokkal
is, akik esetleg úgy tűnnek, mintha nem lennének méltók
rá. Voltunk színjátszó fesztiválon, ahol olyan iskolai
színjátszókkal mértük össze magunkat, akik a
szabadidejükben, örömből próbálnak játszani. Barátság
alakult ki a két csapat között, holott a zsűri is azt
mondta, hogy a két produkció nem mérhető egymáshoz. A
másik nagyon fontos dolog az alázat. Alázattal kell
lenni, mert az ember soha sem lesz tökéletes, kész és
egész.
Mikor gondoltál először
arra, hogy színésznő leszel?
Középiskola második
osztályában színjátszó körös voltam. A Lengyel Gyula
kereskedelmibe jártam és a testneveléstanárunk vezette a
színkört. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy érdemes
lenne ezzel komolyabban foglalkoznom. Innentől
megpróbáltam tudatosabban foglalkozni a színészettel, és
nem is tudtam abba hagyni. Előtte is sokszor
szavaltattak rendezvényeken a magyartanáraim, és kórista
is voltam.
Mikor kezdtél el a
színészettel hivatásszerűen foglalkozni?
1973-ban a Nemzeti
Színházban, ami most a Pesti Magyar Színház. Bodnár
Sándor megkérdezte tőlem a felvételin, hogy hívnak. Jó
egy óráig kérdezgetett, mire kinyögtem, hogy nem Kőszáli
Ibolya, hanem az öreg Kunné. Napközben tanultunk,
esténként játszottunk az előadásokban. Sinkovits,
Agárdi, Avar István próbák előtt, próbák után órákat
ültek velünk a színházi büfében, és beszélgettünk,
segítettek. Onnan aztán már vidékre mentem.
Milyen iskolákat
végeztél?
Leérettségiztem, utána a
Nemzeti Stúdióba kerültem, ami akkor még nem adott
papírt. Onnan Debrecenbe, a Csokonai Színházba. Jöttünk
fel a vidéki színházak tavaszi találkozójára, akkor, ott
kaptam meg véglegesen és hivatalosan is a színészi
minősítésemet.
Voltak művészi
fejlődésedet meghatározó tanáraid, vagy iskolatársaid?
Bodnár Sándor, Tatár Eszter,
aki a zenés mesterség tanára volt. Simoni Zoli
énektanár, fantasztikus ember. Bókai Mária, akivel
együtt mentünk Debrecenből Egerbe. Szakmailag és
emberileg is a segítőtársam volt. A lányom keresztanyja
is ő.
Mit tartasz művészi pályád
eddigi legfontosabb állomásának?
Amikor Egerben tanítani
kezdtem a Forrás Gyermek Szabadidő Központban, született
meg a gyerekem, és mellette is tovább tanítottam, azt a
korosztályt, akiket most is tanítok. Amikor felköltöztem
Pestre, az akkor pici, nyolcadikos gyerekek közül hárman
is felkerestek, mint egyetemisták, és megköszönték.
Ennél nagyobb öröm nem kell senkinek.
Hogyan kerültél a Főnix
Művészeti Műhelybe?
2003-ban kerültem ide.
Bicskeivel az utcán találkoztunk, beszélgettünk és
később megkeresett, hogy segítenék-e az iskolában.
Nagyon örültem, és szívesen jöttem.
Van kedvenc színészed?
Nincs. Sok van, de egyet sem
emelnék ki közülük. A civil munkahelyemen volt egy
harminc év körüli fiú, aki a színművészetin végzett.
Beszélgettünk, és emlékezett az elődök, a régi nagy
színészek nevére. Úgy éreztem, hogy ez már jelent
valamit, hogy komolyan veszi a dolgot, mert nem lehet
úgy színházzal foglalkozni, hogy nem tekintesz vissza
múltra.
Szerinted ma melyik Budapest
legjobb színháza?
Nem tudom. Keveset járok
színházba. Szeretnék többet, de félek, és a félelmem
megalapozott. Kicsavarják a dolgokat. Én nem akarok
semmi extrát. A klasszikus alapokra akarok építeni.
Melyik volt eddigi
legkedvesebb alakításod?
A Koldusoperában Kocsma
Jenny, és Vasziljev Csendesek a hajnalok-jában Gálja
Csetvertak.
Van álomszereped?
Nincs. Már nem akarok
játszani.
Mit gondolsz, a
tanítványaid milyen esélyekkel vágnak neki a színészi
pályának?
Voltunk egy fesztiválon,
ahol elmondták nekünk, hogy ma egy színésznek
menedzselnie kell magát. Nem elég csak a tehetség és a
szorgalom. Szerintem viszont nem baj, ha csak egy kis
rétegnek adsz örömet. Sok ma a színészeti stúdió. Ez
nagyon pozitív, és megéri, ha egy kicsi közösséget
magunkkal tudunk ragadni. De a hivatásos színészethez
több kell: az élethez is legalább ötven százalékban
szerencse, ehhez a pályához meg főleg. Én azért hagytam
abba, és úgy tudtam feldolgozni húsz év után, mert már
sok mindent láttam. Tapasztaltam, hogy sok különböző
dolog kell az érvényesüléshez. Ha egyszer ide belépsz,
akkor ebből nem lehet kilépni. Úgy látom, hogy ma nem
igazán adnak teret annak, akinek kéne, hogy nem a
tehetség dominál. Régen a színészek az adottságaik
szerint érvényesültek. Itt volt a tévé és a film.
Színésznek lenni nem könnyű, de én is nagyon akartam és
elértem. Ez az iskola segít eldönteni, hogy elfogadja-e
az ember mindazt, amivel a színészi pálya jár, és
megéri-e neki?
A riportot Pók Tímea
készítette
|