|
A Főnix Palánták osztálya
a magasan funkcionáló autista gyerekek csoportja a
Művészeti Műhelyben.
Éppen lázas keresésben
voltam dolgozati anyag után, amikor a padtársam, akinek
gyermeke autista, azt mondta, az ő kisfia szombatonként
egy színházi csoportba jár, ahol hasonló korú és azonos
fogyatékossággal élő fiatalokkal foglakoznak, és nagyon
élvezi ezeket a délutánokat. El kezdett érdekelni a
dolog, telefonszám csere, majd megbeszélés és időpont
egyeztetés után elindultam egy szép szombat délután
felfedezni a Magyarországon egyedülálló csodát, egy
szülői kezdeményezésre létrejött színházi műhelyet, ahol
a 6 és 13 év közötti gyerekek játszva tanulhatják a
szociális beilleszkedés szabályait.
A Rákóczi tértől nem messze, pontosan a túloldalán, a
Gutenberg tér rendezett polgári házai tövéből indul egy
utca, a Kőfaragó utca, melynek elején áll a hajdan szebb
napokat látott Vasas Művelődési Ház, mely otthont nyújt
a Főnix Művészeti Műhelynek. Ennek az 1998 óta működő
művészeti társulásnak két fő tagozata van, a Színház és
hétvégi működésű színiiskola a Drámastúdió. E mellett
indították el a Kommunikációs Műhelyt, mely az autista
fiatalokkal való művészeti foglalkozást takarja.
Már vár engem Bicskei Kiss László színész, rendező, a
Főnix alapítója, vezetője.
A foglalkozás közepén érkezem, éppen szünet van. Egy
Darth Vader hangú kisfiú futkároz Mikulás sapkában fel-s
alá, majd amikor megkérik, hogy most már jöjjön le a
szerepről, visszavált kedves szopránba. Mire felérünk a
próbateremhez, indul a folytatása a foglalkozásnak, ide
be tudok csatlakozni, Hartai Laura színésznő vezeti azt,
így elbúcsúzom Bicskei Kiss Lászlótól, aki így vallott a
Főnix Művészeti Műhely (http://fonixx.hu/) weboldalán a
kis társulat létrejöttéről:
„Az autizmus és én – a betegség nevének és tüneteinek
felszínes ismeretén kívül – mindeddig elkerültük
egymást. Aztán nemrég megismerkedtem L. Líviával.
Beszélt gyermekéről. Beszélt helyzetükről. Beszélt az ép
értelmű autisták különbözőségéről. Én meg közben azon
gondolkodtam, hogy a színház, a színjáték – szórakoztató
feladatán kívül – gyógyított is mindig. Észrevétlenül,
titokban, a lélek láthatatlan sebeit. Lehet, hogy az
önkifejezés ez a legteljesebb formája, a játék, segíthet
az ép értelmű autista gyerekeknek is, önmaguk pontosabb
megfogalmazásában, megismerésében, a belső-külső
eligazodásban?
Most hát – a Főnix Kommunikációs Műhelyén belül –
gyakorlatba fordul át a gondolat: a játék, a színjáték
örömét és felelősségét egy csoportnyi gyerek kezdi
felfedezni, megpróbálni önmagát és a játszott világot.
Irányítójuk, tanáruk Hartai Laura színésznő lesz, aki
tíz éve végzett a Főnix Drámastúdióban. 2010 óta pedig
18 év alatti fiatalok, gyerekek művészeti irányításában,
színészi-színjátékosi nevelésében ér el kiemelkedő
sikereket. Gyógypedagógiai segítője lesz kezdetekben
Burján Judit, a színiiskola beszédtanára, aki polgári
életében a Fővárosi Önkormányzat Csecsemőket,
Kisgyermekeket és Fogyatékosokat Befogadó
Gyermekotthonai vezető gyógypedagógusa.”
Jómagam is találkoztam már autista gyermekekkel az
iskolai tanulmányaim során, elméletben, gyakorlatban fel
voltam készülve rájuk. De amit itt tapasztaltam, az sok
tankönyvet felülírt. A hat gyereket foglalkoztató
műhelyben most jelenleg három fiú és egy lány van jelen,
ő az egyik fiú testvére, nem érintett, de nagyszerűen
érzi magát a fiúk között, önfeledten, vidáman
játszottak, mintha egy jó hangulatú, többségi napköziben
lennének. Az egyikük irányította őket tyúk, hangya,
óriáslépésekkel, amazok lelépték a kért távot és módot,
néha méltatlankodtak, majd egyikük nyert. A győztes
felült a székre, új játék jött, most ő irányított. A
többieknek úgy kellett hozzá közeledni a terem túlsó
végéből, hogy amikor háttal ültéből feléjük fordul,
mozdulatlanná merevedjenek. Akit mozdulni lát, azt
visszaküldi a startvonalhoz. Lett is ebből az egyik
fiúnál nagy sérelem, dühkitörés, csapkodás, de volt
belátása is az ügyetlenségnek, volt, hogy önmaga jelezte
hibázását és tért vissza a kiindulási ponthoz. (Később
erről Hartai Laura is beszámol, hogy ez a viselkedés
mekkora fejlődés egy autista gyermeknél, önmagát egy
csoport tagjaként értelmezni és annak szabályait
betartani belső igény szerint és nem a külső szabályozók
miatt!)
Csodálatos, ahogy együttműködnek, kommunikálnak
egymással, a felnőttel, a kortársakkal, de számomra az
igazi csoda most jön. Körbeülnek egy képzeletbeli zsákot
és Laura megkéri őket, ki-ki húzzon ki egy számára
kedves tárgyat. Nem nevezik meg először, el kell
mutogatni azt és a többieknek kell kitalálni. Előkerül
egy vonat- a kisfiú a szaladó fákat imitálja a
karjaival, döbbenetes fantázia, -erről még mesélnek
nekem később, hatalmas kaszaboló mozdulatokkal egy kard
ugrik elő a zsákból, de nem ám akármilyen, ahogy
„tulajdonosa” nagy komolyan mondja, ez Attila, az Isten
Ostora kardja! Majd egy játékvonat és egy igazi vonat
jön újra. Ahogy használják a fantáziájukat, a
kreativitásukat, ellentmond a híres Wing-i autizmus
triásznak. A kör megmarad, egy fonál megy kézről kézre
és közben mindenki megköszön valamit az egyik társának,
amit ma épp a legkedvesebbnek tartott. Akit megnevez,
neki továbbítja a fonalat, így egy érdekes pókháló jön
létre az elköszönés végére.
Véget ér a foglalkozás, de a gyerekek nem sietnek haza,
szeretik ezt a hangulatot, légkört. És nem csak azért,
mert bizonyos fokig strukturálva vannak az órák, ami
köztudott, hogy jó hatással van a meglepetéseket kerülő,
attól gyakran félő autista gyerekekre.
„Az órák a következőképp épülnek fel, beszélgetéssel
indulnak, a második, harmadik részben játékok vannak,
főleg a közös játék a cél, és az óra végén mindig
ugyanúgy zárul a foglalkozás, megköszönjük egymásnak az
órát, mindenki elmondhatja, kinek mit szeretne
megköszönni. Nagyon távlati cél, hogy ők egyszer majd
színpadra menjenek, nem ez az elsődleges. Az a
legfontosabb, hogy kapcsolatokat tudjanak teremteni.”
– nyilatkozta egy interjúban Hartai Laura.
Amikor sikerül Laurához jutnom, nekem is kicsit bulváros
az első kérdésem, valóban azt szeretném megtudni,
láthatom-e én, vagy a szülők, rokonok a gyerekeket majd
egy előadáson. Elmondja, hogy épp most indult el egy
kezdeményezés, melynek első lépése volt, mely a
foglalkozás első részén zajlott, hogy a gyerekekkel
levelet írtak közösen a Mikulásnak. De még nincs szó
színpadról, a legfontosabb a gyermekek társas
kommunikációjának, egymás közti interakcióinak
fejlesztése. Itt becsatlakozik a beszélgetésünkbe
Bicskei Kiss László is. Sajnos nincs sok örömre oka. A
társulatnak, így a műhelyeknek sincs állandó helye,
jelenleg itt vannak a Vasas Művelődési Házban,
támogatásuk sincs, és reklámról, médiaismertségről
szintén nem is álmodnak. Pedig méltó lenne rá, már csak
ez az egyedülálló kezdeményezés, melyről én is csak egy
érintett anyuka révén szereztem tudomást.
A tapasztalatokról, a foglalkozások előnyéről fejti ki
véleményét a már említett interjúban Burján Judit a
csoport gyógypedagógus tagja is: (Laura és László
drámapedagógusok)
„Ez egy nagy kísérlet itt, ebben a színiiskolában,
nagyon érdekes és izgalmas kihívás, hogy a drámajáték,
hogy befolyásolja ezeknek a gyerekeknek a
kapcsolatteremtő készségét.
Úgy tűnik a játék alakítja a személyiséget.
Azok a kényszerek, melyek visszatérő elemei az ő
magatartásuknak, azokból nagyon sokat engednek, sokkal
rugalmasabbá vált a személyiségük, de a leglátványosabb,
az együttműködési készségük fejlődése. Beilleszkedniük
biztos könnyebb lesz a társadalomba.
Amikor a gyerekek a csoportba kerültek, még érintés se
volt közöttük, semmilyen kapcsolat, eltelt egy év azóta
és most már gond nélkül megérintik egymást, egymás
szemébe néznek, és hogy új embert is befogadnak maguk
közé, ez nagyon nagy szó. –mondja Hartai Laura
színésznő, foglalkozásvezető.”
Tény, hogy nem győzök csodálkozni. Laura elmondja, most
lesz egy kiértékelés, merre haladt a csoport a másfél
éves létrejötte óta. Mindenki látja a fejlődést a
gyerekeknél. A zsákból előkerült vonatok kapcsán
elmeséli, hogy az első időszakokban a gyerekek
lejátszották, főként utánzással „félelmeiket”, szinte
valós idejű utazásokat adtak elő a teremben, megállóról
megállóra lemásolták az utazásaikat, erről szólt gyakran
az egész foglalkozás. Mára a képzelet, említés szintjén
van már csak jelen ez a probléma. A sorjátékok kapcsán
is látható volt, hogy a gyerekek uralni tudják
agressziójukat is, ami nem könnyű ebben a populációban.
Mert amíg a fejlesztés tudatos szintjén zajlik a társas
képességek, viselkedések irányítása, a képzelet,
kreativitás felébresztése, addig a tudat alatt
konfliktustűrő, agressziókezelő hatás is működik.
Egyértelmű, hogy mi lesz az eredménye a másfél éves
munkának. Egyértelműen látszik a foglalkozások jótékony
hatása a gyerekekre. Érdemes lenne egy összefoglaló
cikket eljuttatni a szakmai orgánumokhoz,
szervezetekhez, hogy itt van egy egyedülálló
kezdeményezés, ilyen és ilyen, kézzelfogható
eredménnyel, kérjük a szakma támogatását, legalább
erkölcsi oldalról, hogy érezzék akik ezt a projektet
elindították és szívvel lélekkel végzik, hogy van
megbecsülése a munkájuknak. Mert azt nagyon jól tudják,
hogy értelme, eredménye van, tapasztalják a gyermekek
viselkedésén, hogy nagyon jó irányba indultak, amikor a
színházat, a drámapedagógiát hívták segítségül egy
speciális csoport speciális megsegítésére. Nagy kérdés,
ha a szakma kézhez kapná a kvantitatív, kvalitatív
mutatókat, nem kezdene-e el fanyalogni, először azon,
hogy két drámapedagógus kompetens-e ebben a témában
munkálódni, majd ha ezt esetleg elfogadnák, azon, hogy
nagyobb mutatók, több adat kell, és én arra azt mondanám
rendben van, lesz nagyobb egyedszám, de előtte fogadják
el, terjesszék el a módszert. Vigyék be a speciális
óvodákba, iskolákba, lakóotthonokba, csak terjesszék,
hirdessék, mert itt van egy jó és hasznos lehetőség,
mely nem kerül vagyonokba, csak lelkes gyógypedagógusok
kellenek hozzá. Ezen gondolkodom hazafelé a Gutenberg
téren át. Vajon neki hány évig tartott megvalósítania
korszakalkotó ötletét?
A dőlt betűs részek, idézetek Dankovics Noémi
riportjából:
„Nevető
cápák, avagy Laura színésznő a színdarab dolgait tanítja”
Zétényi Sándor
Jelentkezés:
Bicskei Kiss László
0620-384-6658
fonixmuhely@gmail.com
|
|
