Megjelent:
Függetlenség
2011.04.08.
Szerző:
Dr.
Petővári Ágnes
Sediánszky Nóra – Koltai
M. Gábor: Tempefői
(Főnix Színházi Műhely)
Csokonai Vitéz Mihály (felső képen) az egyik
legszomorúbb sorsú költőnk. Egész életére a nélkülözés,
a hányattatás nyomta rá a bélyegét. Mindössze 32 évet
mért ki számára a Teremtő, de az teli volt kudarccal,
meg nem valósult álmokkal. Egyszemélyes verses hetilapot
indított Diétai Magyar Múzsa címmel, aminek mindössze 11
száma jelent meg. Vajda Juliannával, Lillával 1797-ben
ismerkedett meg Komáromban, de anyagi okok miatt nem
vehette feleségül. Bő fél évig, 1799 májusától 1800
februárjáig helyettes tanárként 9 gyereket tanított a
tankönyvek és felszerelés nélküli csurgói gimnáziumban.
Nekik írta és elő is adatta velük a Cultura és Az özvegy
Karnyóné s két szeleburdiak című vígjátékát. Az előbb
említett színpadi művein kívül még két komédiát
alkotott: a Gersont és a Méla Tempefőit. Az utóbbit még
debreceni évei alatt vetette papírra, és a következő,
szállóigévé vált alcímet adta neki: „az is bolond, aki
poétává lesz Magyarországban.” A végzet fintora, hogy
jóformán beteljesedett rajta mindaz, ami Tempefőinek
osztályrészéül jutott, sőt a sors szeszélye folytán az
élet még rá is cáfolt erre. Sediánszky Nóra és Koltai M.
Gábor ehhez a produkcióhoz nemcsak A méla Tempefői
anyagát használta fel, hanem más Csokonai-szövegeket is.
A címet is egyszerűsítették Tempefőire. Ezekre a
beemelésekre nem csupán azért volt szükség, hogy
befejezzék, kerek egésszé tegyék ezt a háromnegyedig
kész művet, hanem azért is, mert így kitágítják a
mondanivalóját, és a mindenkori magyar költősors
szimbólumává emelik. Ebben a Tempefői-változatban
korokon átívelő, tipikus magyar költőutat láthatunk.
Értékes alkotásokat létrehozó művészeink ezen a
nélkülözésekkel teli úton mind egy szálig végigmennek:
nem ismerik fel és el tehetségüket, viszont az aznapi
követelményeket szem előtt tartó fűzfapoétákat meg a
közönség igényét – inkább igénytelenségét – készségesen
kiszolgáló verselőket megbecsülik. Mindig voltak és
lesznek ügyes rímfaragók, akik pazarul megélnek az
irodalomból, kitüntetik, körberajongják őket, akik pedig
nem hajtanak fejet a múló divat előtt, azoknak fölkopik
az álluk, és olyan szegények maradnak, mint a templom
egere.
A darab
főhősének, Tempefőinek 24 óra leforgása alatt kell
összeszednie azt a jelentős összeget, amivel a
nyomdásznak tartozik, mert ha nem tudja kiegyenlíteni a
számlát, akkor az adósok börtönébe kerül. Számtalan
barátja van, de egyikük sem segít rajta. A darab
befejezése nem az, amit Csokonai megírt, ugyanis nem
derül ki a végén, hogy Tempefői nem éhenkórász, hanem
rangrejtve járó előkelő úr, aki csak valamiféle
homályosan megfogalmazott
ok miatt kényszerül a nincstelen poéta bőrébe bújni. Így
viszont a darabnak jelképes vége van: nincs megoldás a
mindenkori tempefőik súlyos gondjára: az igazgyöngyöt a
sárba vetik, a hamisan fénylő bizsuban pedig
gyönyörködnek. Az értéket nem a helyén kezelő,
értékválságban szenvedő korokban minden afelé löki az
embert, hogy csupán könnyen emészthető szellemi
táplálékot fogyasszon, és csak azt lássa: a törtetők
érvényesülnek. Sediánszky Nóra (alsó képen) és Koltai M.
Gábor egy-két a beszélő nevet viselő szereplőt tart meg:
a vége-hossza nincs klapanciákat gyártó fűzfapoétát
Csikorgónak, a pipát a literatúránál többre tartó
parlagi sznobot Sertepertinek, de van Fegyverneki is,
kimarad viszont Koppóházy, Iroványi és Tökkolopi.
A Főnix
Színházi Műhely társulata derekasan helytáll, nemcsak a
főhőst, Tempefőit alakító Balázs András, hanem az
epizódszerepeket alakító színészek is, közülük is
kiemelkedik a két ellentétes jellemű, világképű,
felfogású, sőt öltözködésű lánytestvért megformáló
Zernovácz Erzsébet és Hartai Laura. Szuszmir és Csikorgó
hálás karakterét Rékai Nándor úgy viszi fel a színre,
hogy a nézők is élvezzék lendületes mesemondását és
bűnrossz rímfaragását. A begyöpösödött Fegyverneki
grófot Bicskei Kiss László olyan fafejű uraságnak
mintázza meg, aki ugyan jót tehetne, de mégsem teszi.
Gránicz Gábor, Tarr György, Hole Dániel nagyszerű
teljesítményt nyújt.
Ennek
a Bicskei Kiss László, a Magyar Kultúra Lovagja által
rendezett és most, március 12-én színre vitt Tempefői
feldolgozásnak az a legfőbb erénye, hogy korszakokon
átívelve mához szóló üzenetté tudja formálni azt a
szókimondó és epés vádat, amit a 16-17. században
Csokonai megfogalmazott. Ez a mondanivaló 220 éve sajnos
semmit sem veszített érvényességéből: a mostani
műveltségi állapotok ugyanolyan riasztóak, mint Csokonai
idejében voltak, és az akkori nemesség, vagyis a
mindenkori vezető réteg – így a mai is – ugyanolyan
szűkmarkú. Hozzáállásukban sem változott meg semmi,
ugyanis a költészet és kultúra művelőit ma is ugyanazzal
a Fegyverneki, Tökkolopi, Serteperti-féle barbár
lenézéssel szemlélik.
|
|