Tarr György: "Büszkén írom, hogy Hódmezővásárhelyen a Főnix Színház 500-ik előadása nagy sikerrel lezajlott. Bizony, ötszázadik!"

Hát igen. 1999. november 6-a óta 500 előadás.
A Színház 14. évada. Ha elosztom a számot az évvel, jószándékkal, ha kijön heti egy előadás.
Milyen kevés.
Megélni se lehet belőle.
Mégis, vannak, akikkel együtt csináljuk 14 éve. Vagy 13, 12, 11… 1 éve.
Akik csak önmegvalósítani akartak, az önkifejezést tették az alázat elé (nem valaki iránt, azt soha!), már a Drámastúdióból elmentek, vagy később, a társulatból. Az is kell, a "ki-vagyok-én" kalandja, hát persze, de nem az a cél.
Hanem?
 

Nem tudom. Más, mindenkinek. De olvassunk utána kicsit a magyar színészet, színészek történetének Kelemen László óta, és talán előbújik valami válasz. Talán fény derűl a titokra. Vagy a homály nő.

Akárhogyan is, ez az 500 előadás elég nagy kőtömb. Akik csinálták, azoknak egyszerre volt személyiségüket borzoló művészi kaland, buli, alázatos szolgálat, iparszerű munka, több adrenalin zuborgott át az ereken, mint az összes berepülő pilóta összes leszállásánál, és több boldogsághormon, mint száz év orgazmusaiban.
És ezt az egészet, mind az ötszázat, odaadtuk. Nem pénzért, nem tapsért-nevetésért-könnyért. Csak úgy. Vagányságból. Művészetből. Alázatból. Hülyeségből. Idegeneknek, akik eljöttek Karinthy-t, Lázár Ervint, Wass Albertet, Kiss Jóskát, Hubayt, Vörösmarty-t, Kornist, Neil Simont, Fallacit, Szakonyit, Csehovot, Andersent, Pintert, Beckett-et, Anouilh-t, Dürrenmattot, Csokonait, Wildert meg a többit nézni. Azt se tudták, hova jönnek. És nevetve, sírva, szentségelve vagy kalapemelve vitték magukkal, amit kaptak.

Akik csináltuk, tudjuk, mind az ötszázért milyen keményen megdolgoztunk. Úgy nevettünk a trapézon lengve, a halálszaltó után, hogy senki ne tudjon a munkáról, a félelemről. Aki nézte, az sírjon, nevessen. Próbálja megfejteni a titkot.
Úgysem lehet. Mi sem tudjuk.

Hát akkor fussunk még egy kört. Fussuk le a következő ötszázat. Nevettessük és ríkassuk meg a nézőt, hogy felejtse is el, hol van. Aztán vonjuk meg fáradt vállunkat: ugyan, semmiség…
Csak elegánsan, barátaim. Nagyvonalúan, könnyedén. Gyöngyöt dobálni, semminek örülni…
Ölellek mindannyiótokat.
BKL

Bicskei Kiss László: Gondolatok az első ötszázról, 2012 decemberében.