|
Bevallom, sokat gondolkodtam azon, miért hat olyan
elementárisan gyerekre-fölnőttre egyformán Lázár Ervin
mese-sorozata. A humora tenné? Tiszta bája? Egyszerű
tanúságai? Aztán rájöttem: hiszen én ismerem őket, a
szereplőket, személyesen! Ismerem a világtól elvonult
műszaki-értelmiségit, aki született vezető ugyan, de nem
hajlandó a karrierjét építeni olyan szabályok szerint,
melyeket diktál a környezete. Ismerem az öreg
rock-zenészt, aki igazi sztár volt, de ma már csak a
sztorijaiból él. Ismerem a gettó közepén született
pillangó-érzékenységű költőlányt, aki megőrizni akarja
önmagát a kultúra perifériáján is. Ismertem a képesítés
nélküli fitnesz-edzőt, aki zseniális volt, de a sok
„okleveles” bumfordi kiszorította a világból. Ismerem a
hetrefüles kamaszt, akinek minden szétfut a kezében,
ismerem a drogról épp „lejött” srác lelassulását, harcát
önmagával, ismerem a nagyanyó-bölcsességű asszonyt,
akire senkinek nincs szüksége. És persze jól ismerem a
„hivatalnok packázásait” is.
Ismerjük őket mindannyian. És talán mindannyiunk
lelkében van egy titkos játszótér is, ahova
elvonulhatunk, ha „fáj a világ”, ahol a régi szabályok
érvényesek, ahol lelkiismeret és elvárás egybeesik, s ha
néha mégsem, hát azért barát a barát, hogy megfogja a
kezem, és visszavezessen. Ahol én is vagyok, meg csapat
is.
Ezt a titkos játszóteret teremtette meg Lázár Ervin,
gyereknek bájos tanmeseként, fölnőttnek vágyott
lehetőségként, rengeteg humorral, tisztességgel, minden
nézőnek maradandó szórakozást és gondolkodnivalót
kínálva.
Szeretettel ajánlom mindenkinek az előadást, akár most
éli játszótéri korát, akár képzeletében őrzi az emlékét.
Üdvözlettel
Bicskei Kiss László
|