Megjelent:
Petővári Ágnes színikritikái
2014.december 8.
Szerző: Dr. Petővári Ágnes
Helver éjszakája
Főnix Színház
Jarosław Swierszcs,
írói nevén Ingmar Villquist kortárs lengyel
drámaszerző a közép-lengyelországi Chorzow-ban, 1960-ban
született. Több mint 10 színpadi művet jegyez,
alkotásainak keletkezési sorrendjében A Helver éjszakája
(Noc Helvera) az első helyet foglalja el, amit 1999-ben
mutattak be, és a kritikusok, valamint a közönség
körében egyaránt tetszést aratott, amit az is bizonyít,
hogy hazájában már egy esztendő múlva filmet is
forgattak belőle. Itthon is hallatlan népszerűségnek
örvend, számos vidéki és fővárosi teátrum is műsorára
tűzte, és ott is tartja. A legutóbbinak a Főnix
Színházban volt a premierje december 6-án.
Mi a darab sikerének titka? Az, hogy örök dilemmákról
szól, el nem évülő, mindenkor érvényes etikai
szempontokat vet fel, amiket nem lehet figyelmen kívül
hagyni vagy lezártnak tekinteni, így mindegyik generáció
megadhatja rájuk a maga válaszát. Két síkon,
párhuzamosan, egymást erősítve szólalnak meg a morális
kérdések, amik a külvilág által generált tényezőkből, a
forradalmi, azaz a felfordult társadalmi helyzetből és a
belső viszonyokból, az emberi kapcsolatok, a privát
szféra minőségének feszegetéséből keletkeznek. A Helver
éjszakája olyan helységbe kalauzolja el a publikum
tagjait, ami a földkerekség akármelyik államában lehet,
elvégre polgárháború az öt kontinensen bárhol
előfordulhat. Ennek ellenére az a néző érzése, mégiscsak
valahol, itt Európában, a 20. század vége felé zajlik a
cselekmény. A két ember – a meghatározhatatlan korú,
vonzó asszony és a húszas éveiben járó, értelmi
fogyatékos férfi – megszokott élete is a külső okok
miatt borul fel. Elsőre „blikkre” úgy tűnik, édesanya és
fia áll a színpadon, de a darab közepe táján kiderül,
egy kicsit más: nevelőanya és fogadott gyerek a
„felállás”. A deszantos katonák terepszínű ruháját
viselő fiatalember hazajön, beviharzik a szegényes
lakásba, roppant lelkes, mert a környékbeli srácok, akik
idáig lenézték, sőt csúfolták őt, azok most egyenrangú
félként bevették a harcosok közé. Annyira izgatott, hogy
még enni sem akar, pedig kedvenc krumplilevese illatozik
a fazékban, holott látszik rajta, igazi haspók. A nőt
nem érdeklik a kinti események, egy-egy durranáskor
ugyan fölkapja a fejét, de szorgalmasan végzi napi
teendőit. A süketek párbeszéde folyik köztük, az egyik
csak kínálgatja az ebédet, a másik haditetteivel
dicsekszik. Egy idő után az önelégült fiú nem elégszik
meg a melldöngetéssel, be akarja mutatni a tudományát,
és vezényelni kezdi a nádszáltermetű asszonyt, aki
angyali türelemmel hajtja végre az egyre durvábbá váló
gyakorlatokat, és az anyák szent jóságával viseli el az
egyre agresszívebbé váló behemótot. Amikor már attól
tart a közönség, hogy ez a bivalyerejének tudatában nem
lévő, tagbaszakadt mamlasz valami kárt tesz ebben a
karcsú teremtésben, a fényképes doboz miatt pillanatok
alatt megfordul a kocka, a nő kerekedik felül, és vonja
felelősségre ezt a mafla legényt. A fotók nézegetése
közben fény derül sok mindenre, mint valami görög
drámában feltárul a szörnyű múlt, az asszony saját
gyermekének tragikus elvesztése, házasságának zátonyra
futása, a gyengeelméjű Helver örökbe fogadása. A végén
világosan megmutatkozik, kettejük közül az anya a
lelkileg összeszedettebb. Van bátorsága és mersze
felelősségteljes döntést hozni, hogy fiát a további
megaláztatásoktól, froclizásoktól megóvja, radikális
lépésre szánja el magát, játékos formában segíti át a
másvilágra.
Hartai Laura személyesíti meg a nőt. Összetett
karaktert visz fel a színre, amiben benne van az anyai
szeretet mindent felülíró parancsa, ugyanakkor nem csüng
majomszeretettel a gyerekén, nem nyomorítja agyon a
féltésével, nem köti gúzsba a ragaszkodásával, nem
telepszik rá az életére. Helyén van az esze és szíve,
amikor nehéz, de logikus lépésre szánja el magát.
Jeszmás László jeleníti meg a férfit. Alakításáról
csak a legnagyobb elismeréssel szabad és lehet szólni!
Olyan szuggesztív színészi erővel formálja meg ezt a
szellemileg sérült fiatalembert, hogy a nézőnek a hideg
szaladgál a hátán. Mozgásával, testtartásával,
mimikájával tökéletesen ábrázolja ezt a nagyra nőtt
gyereket. Bicskei Kiss László rendezése kiemeli a
két ember kapcsolatát, egymásra utaltságát, kölcsönös
függését. Koncepciója szerint lassan bontakozik ki a
cselekmény, a nehéz, súlyos kérdések azonban megtalálják
a széksorokban ülőket. Meghagyja a nézők szabad
választását, azaz ki-ki eldöntheti, jól, helyesen
cselekedett-e az anya akkor, amikor akármilyen
indíttatásból, de megmérgezi fiát. Egyáltalában van-e
joga egyik embernek elvenni a másik életét? A két
színész teljesítménye és a rendező avatott munkája
nagymértékben hozzájárul az előadás katartikus,
lenyűgöző hatásához.
Különleges színházi csemegére és míves színészi játékra
számíthat az, aki megtekinti ezt a darabot.
|
|