Aktuális 

   
   

 

2021. április 30

Furcsa leírni, lehetséges nézőknek címezve, hogy „remélem, utoljára találkozunk”. Mármint így, virtuálisan. Pedig tényleg ezt remélem, mert ahogy nyílik a május, nyílnak a szivek, és nyílnak a színházak. Önök, végre, helyet foglalhatnak a nézőtéren, mi, végre, fölmehetünk a színpadra. Végre igazán üzenhetünk egymásnak: nem kommentben-lájkban-csetben-„priviben”, hanem tapsban, vagy abban, ahogy elkapnak egy-egy színészt előadás után pár szóra. Mi meg üzenünk, ahogy megszoktuk, ahogy a mottó mondja: Tűzzel játsszunk!
Remélem, ez az utolsó „karantén-dolgozat”. Búcsúzóul az Antigonét választottam. Ítéljék meg Önök, jól tettem-e: Szegeden, ahol a felvétel készült, egy középiskolásoknak bemutatott sorozat része volt. Utána a művelődésszervező hölgy, aki meghívott minket, elmondta, eddig az összes előadáson azt látta hátul állva, a nézőtér mögött, hogy amint elkezdődött, a kamaszok előkapták mobiljaikat, s szinte világított a nézőtér a sok telefon-fénytől. Ez volt az első alkalom, mikor ez nem történt meg.
Azért is választottam ezt az előadást, mert az utóbbi napokban állandóan a diktatúra szó bújik elő minden beszélgetésből. Én életemnek több mint felét éltem virtigli diktatúrában, a proletárdiktatúrában. Van emlékem, tapasztalatom, tanulságom.
Úgy 1980 táján, mikor az első zeneelméleti előadáson ültem egy főiskolán, bejött egy fiatal, ismeretlen tanár, be sem mutatkozott, csak róni kezdte a kotta-táblára a hangjegyeket. Befejezte, megfordult, és azt mondta: Diktálom a szöveget. Ki tudja merre, merre visz a végzet…
Akkor értettem meg valamit. Hogy nem az öklömet kell ráznom valami valódi vagy képzelt elnyomás ellen, hanem le kell tennem a garasomat. Nem azt keresnem, mi ellen, hanem hogy miért. Nem a számat jártatnom – jus murmurandi -, hanem tenni valamit azért, amit fontosnak és jónak tartok. A rosszat eltörölni gyenge vagyok, kevés. A jót megmutatni lehet, van erőm. Politikai rendszerek jönnek-mennek. Ami marad, az emberség. Vagy a hiánya. Nekem, nekünk, ma, szerencsére, nem a halálunkkal kell hitelesítni emberségünket, mint Antigonénak. Dönthetünk, választhatunk. Nem fegyverrel kérik számon döntéseinket. És ha nem engedjük nyers indulatainkat szabadjára – olyan sok szirén-hang bíztat pedig -, a vége sem lesz tragédia. Talán erre is példázat a szophoklészi történet.
Jó szórakozást.
BKL

Szophoklész: Antigoné
fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre
színpadra alkalmazta és rendezte: Baku György
Játszották: Hartai Laura, Dankovics Noémi,

Bicskei Kiss László, Várkonyi Tamás,

Csüllög Anna
továbbá játszották még, a felvételen túl

Albert Johanna, Bognár Anita, Bakos Panna,

Honti Tímea
 

Képek: Telegdy István

A fenti képre kattintva megtekintheti az előadást.

Vagy itt:


https://youtu.be/iNOanYs1wy4

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
         

 

Kapcsolat

   +3620 384 6658  |  

fonixmuhely@gmail.com  |  

Facebook   ||

  Impresszum 

Oldaltérkép  |

 Adatkezelés |