Furcsa leírni,
lehetséges nézőknek címezve, hogy „remélem,
utoljára találkozunk”. Mármint így, virtuálisan.
Pedig tényleg ezt remélem, mert ahogy nyílik a
május, nyílnak a szivek, és nyílnak a színházak.
Önök, végre, helyet foglalhatnak a nézőtéren,
mi, végre, fölmehetünk a színpadra. Végre igazán
üzenhetünk egymásnak: nem
kommentben-lájkban-csetben-„priviben”, hanem
tapsban, vagy abban, ahogy elkapnak egy-egy
színészt előadás után pár szóra. Mi meg üzenünk,
ahogy megszoktuk, ahogy a mottó mondja: Tűzzel
játsszunk!
Remélem, ez az utolsó „karantén-dolgozat”.
Búcsúzóul az Antigonét választottam. Ítéljék meg
Önök, jól tettem-e: Szegeden, ahol a felvétel
készült, egy középiskolásoknak bemutatott
sorozat része volt. Utána a művelődésszervező
hölgy, aki meghívott minket, elmondta, eddig az
összes előadáson azt látta hátul állva, a
nézőtér mögött, hogy amint elkezdődött, a
kamaszok előkapták mobiljaikat, s szinte
világított a nézőtér a sok telefon-fénytől. Ez
volt az első alkalom, mikor ez nem történt meg.
Azért is választottam ezt az előadást, mert az
utóbbi napokban állandóan a diktatúra szó bújik
elő minden beszélgetésből. Én életemnek több
mint felét éltem virtigli diktatúrában, a
proletárdiktatúrában. Van emlékem,
tapasztalatom, tanulságom.
Úgy 1980 táján, mikor az első zeneelméleti
előadáson ültem egy főiskolán, bejött egy
fiatal, ismeretlen tanár, be sem mutatkozott,
csak róni kezdte a kotta-táblára a hangjegyeket.
Befejezte, megfordult, és azt mondta: Diktálom a
szöveget. Ki tudja merre, merre visz a végzet…
Akkor értettem meg valamit. Hogy nem az öklömet
kell ráznom valami valódi vagy képzelt elnyomás
ellen, hanem le kell tennem a garasomat. Nem azt
keresnem, mi ellen, hanem hogy miért. Nem a
számat jártatnom – jus murmurandi -, hanem tenni
valamit azért, amit fontosnak és jónak tartok. A
rosszat eltörölni gyenge vagyok, kevés. A jót
megmutatni lehet, van erőm. Politikai rendszerek
jönnek-mennek. Ami marad, az emberség. Vagy a
hiánya. Nekem, nekünk, ma, szerencsére, nem a
halálunkkal kell hitelesítni emberségünket, mint
Antigonénak. Dönthetünk, választhatunk. Nem
fegyverrel kérik számon döntéseinket. És ha nem
engedjük nyers indulatainkat szabadjára – olyan
sok szirén-hang bíztat pedig -, a vége sem lesz
tragédia. Talán erre is példázat a szophoklészi
történet.
Jó szórakozást.
BKL
Szophoklész: Antigoné
fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre
színpadra alkalmazta és rendezte: Baku György
Játszották: Hartai Laura, Dankovics Noémi,
Bicskei Kiss László,
Várkonyi Tamás,
Csüllög Anna
továbbá játszották még, a felvételen túl
Albert Johanna,
Bognár Anita, Bakos Panna,
Honti Tímea
Képek: Telegdy
István
A fenti képre
kattintva megtekintheti az előadást.
Vagy itt:
https://youtu.be/iNOanYs1wy4 |
|