Sajtóvisszhang: Nírlifjúcsör

 

 

 

 

vissza

 

 

Főnix Művészeti Műhely

 

Aktuális

Megjelent: www.zartkor.hu
2010-03-31
kritika (+) - színház

 

MOSÓPORKUPONNAL AZ APOKALIPSZIS FELÉ – NÍRLIFJÚCSÖR

 

Az RS9 azon kis stúdiószínházak közé tartozik, ahol sokszor gyöngyszemekre lehet bukkanni. A Főnix Színházi Műhely Nírlifjúcsör című előadása három, 70-es évekbeli rádiójáték színpadra állítva, előadássá kovácsolva. A darabok némi időbeli távolságból szemlélve kiállják az idő próbáját, és a megfelelő kezekben szemmel láthatóan színpadon is működnek.

A nyitódarab, a Légy a levesben gyilkos szatíra egy társadalomról, ahol minden a csillogó felszínről, a makulátlan látszatról szól. A címbeli légy egy apró kis baki, aminek eredményeképp a nyárspolgári mintaházaspár tisztességén (a férj vasárnapi ingén) látványosan folt esik, innen egy besúgónak és egy „Tersol”-mosóporkuponnak köszönhetően egyenes az út egy káprázatos „Tersol”-kvízjátékba, ahol a főszereplők először idióta műveltségi vagy műveletlenségi kérdésekre válaszolnak a televízió kamerái előtt, majd a magánéletük kerül terítékre. Olyan sötét titkok kerülnek napvilágra, mint rágalmazás, házasságtörés, és gyilkosság, a szerencsétlen véletlen folytán kipécézett páros szennyesét egyre gyomorforgatóbb nyíltsággal teregetik ki, ők maguk pedig brutális fizikai kínzásokon mennek keresztül. Mivel minden kutászkodó kérdésre az igazat válaszolták, nyereményük a társadalom testéből való kitisztíttatás, vagyis elgázosítás a mosópor termelte mérges gázok által. Mindez főműsoridőben, reklámokkal megszakítva, nézők milliói szeme láttára, akik legalább ugyanennyire „sárosak”, és másnap ugyanilyen könnyedén kerülhetnek ugyanarra a kínpadra, ám mégis képmutató és közönyös elégtétellel szemlélik a nyilvános kálváriát.

A Légy a levesben megjelenítésére a legélesebb groteszk jellemző. Minden póz, minden kényszeres és mechanikus, mint a Hartai Laura és Balázs András által dermesztő szenvtelenséggel ábrázolt mintaházaspár szeretkezési pózai és az alatta szavalt gépies dialógus. A showban ragyognak a színek, ragyognak a fogsorok, a reklámkar andalítóan édes reklámdalokat dalol, a műsorvezetők (Makray Gábor és Zernovácz Erzsébet) arca sugárzó és behízelgő, ám a magakelletően csábos Tersol-szirének egy szempillantás alatt vedlenek át irgalmatlan kínzóbizottsággá, akik hajat tépnek és arcot karmolnak, a műsorvezetők szélesen sugárzó fogpasztavigyora is rendre állati vicsorrá torzul. A darab igazi mozgató rugója azonban a titokzatos besúgó, a Tanú. Ártalmatlan kislány külsejében belát minden rejtett zugba, és kifigyel minden titkot. Nyitja és zárja a darabot, mások sorsával a kezében élet és halál úrnője. Facskó Marica hüllőmosolyú alakítása megidézi a modern ember paranoiás rettegését: sehol sincs biztonság, és a legegyszerűbb dolgok mögött is fenyegetés lapul.

A második darab, A homoaudiovideográf voltaképp egy termékbemutató. Mosolyogtató shopping-pantomim vezeti be, ahol párok rohangálnak bevásárlóközpontban, egymást megrakodva szatyrokkal, mígnem bemutatásra kerül a páratlan termék, a termékek terméke. Ez a rejtélyes portéka tulajdonképpen minden, amit ember kívánhat, nincs semmi, amire ne lenne képes. Egyetlen aprócska bökkenője szemléletesen mutatja, hogy az embert a modernizáció és a technológia – itt nem csak képletesen – felzabálja. A gépet megjelenítő színészek monoton, ritmikus karmozgása az elpotyogtatott humormorzsák (pl. a megjelenített filmrészletek a Volt egyszer egy Vadnyugattól a Titanicig) ellenére idegtépővé fokozódik, egészen a morbid végkifejletig. A Légy a levesbenhez hasonlóan a káprázatos látszat itt is káoszt és pusztulást takar.

A második felvonás egészét kitevő darab tökéletes ellentétje az eddigieknek. A villogó színek, erőteljes vizuális effektusok, szín- és hangkavalkád valamint a bőséges statisztéria után A kedvezően elbírált kérelem szikár minimalizmussal és mindössze két szereplővel operál. Merész vállalkozás, de művészi szempontból mindenképp helyeselhető: az első két darab zajosan és látványosan mutatta be a jelen kiüresedését és a pusztulást, a Kérelem az első felvonásban „beígért” jövőben játszódik. A jelen konzumvilágának üressége és kegyetlensége után a Kérelem helyszíne egy időben távoli falanszter-világ. Története mindössze ennyi: a bürokrácia gépezetének egy szerencsétlen fogaskereke panaszt mer emelni kollégájánál, mert nem kapta meg a „csendadagja” mellé a „nyugalomadagját” is.

A hosszú, feszült dialógus során a szereplők magától értetődően jutnak el az önkéntes pusztulás lehetőségéig, sőt kívánásáig. A hivatalnok tikkelése, rendszeres gyógyszer utáni kotorászása és diszlexiás betűfelcserélései irritálnak és mosolyogtatnak egyszerre, bár ezúttal inkább a komorság felé billen el a mérleg. Szépek a visszakötések a Légy a levesben-re, mint a pusztulást hozó sisak, ami a Tersol-kvízműsorvezető kalapja, és a Tanú visszatérése a sisak hordozójaként. Az efféle fogások szerves egységgé kapcsolják össze az este elejét és végét. Mi sem természetesebb, mint hogy a magára eltökéltséget erőltető kétségektől gyötört hivatalnok magára maradva a Tersol-dalt dúdolja zárásképp, ez már csak rezignált utórezgés, halovány árnyéka valaminek, ami szintén rettenetes volt, de talán még élő. Az első felvonás színtiszta csapatmunka, míg a második felvonás két alakításon nyugszik. Komoly próbatétel mind a színészeknek, mind a nézőknek. Makray Gábor játékában eleinte több volt az abszurd jelenetbe nem illő heroikus pátosz, ám alakítása a közelgő pusztulás felé már jobban a helyére került. A felvonást színészileg elsősorban Tarr György csinovnyik figurájának kell elvinnie, és ezt kisebb törésekkel, de alapvetően már az első estén sikerült megvalósítania.

Az előadás felépítése kifejezetten ügyes. Baku György rendezésének legérdekesebb és következetesen végigvitt jellemzője a vitriolos hangvétel és az ellenpontokkal való ügyes játszadozás. Káprázatos show és látvány-és hangorgia után sivatagi kopárságba csöppenünk. Nevetünk, mert bőven van min, de a rendezés szinte másodpercnyi pontossággal forrasztja torkunkra a kacajt. Az ellentétek villódzása mindvégig fenntartja a figyelmet és a feszültséget, végül pedig megszületik a nézőben egy érzet, amit leginkább cinikus nyugtalanságként lehetne körülírni.

Újfent igazolódni látszik, hogy a kis stúdiószínházakban a művészi érték fokozottan érvényesülhet, lévén a jelentős színpadi apparátusok és egyéb különleges technikák hiánya magas szintű kreativitást és letisztultságot igényel. Ez a fiatal csapat helyes ritmus-és stílusérzékével valamint jó adag spiritusszal ezúttal olyasmit produkált, amiben van erő és lendület, mélység és szellemesség egyaránt. Érdemes odafigyelni rájuk.

A kritika a 2009. november 27-i előadás alapján készült. További előadások láthatók 2010. április 7-én és 9-én, ez utóbbi a Pécsi Nemzeti Színházban a Fringe Fesztivál keretein belül.

 

 

 

 

Kapcsolat  

|   +3620-384-6658 Bicskei Kiss László  |  

fonixmuhely@gmail.com  |  

Facebook   |

   Impresszum  |  

 

Oldaltérkép  |