Megjelent:
ANTROPOS.HU Kulturális
Online Magazin
2013. november 10.
Szerző: Édes Richárd
Három nővér az RS9-ben
Moszkva-marketing
Már Arisztotelész is rettegett a természetben rejlő
ürességtől, azóta ezt horror vacuinak, az ürességtől
való félelemként emlegetik. A Három nővér az orosz
horror vacui – főhősnői rettegnek az élet
kiúttalanságától, ürességétől, értelmetlenségétől,
miközben házasságtörésbe, sötét háttérjátszmákba
keverednek. A csehovi csendélet drámaiatlan drámája
szellemi izgalmakat, afféle nyomozást kínál azoknak,
akik apró értelem-töredékekből szeretnék összeállítani
az orosz lélek lebilincselő freskóját.
MÁSA: Azt hiszem, az
embernek hívőnek kell lennie, vagy keresnie kell az
igazságot, különben az élet sivár, sivár….
Ilyenek a Prozorov-birtokon
élő nővérek. Mind keresnek valamit: boldogságot,
izgalmat, szenvedélyt, de állandó akadályokba ütköznek.
Extra marketinget csinálnak Moszkvának - a darabban
annyiszor hangzik el Moszkvába vágyódásuk, hogy nálam
kiakadt a számláló, de Moszkvára fókuszáló utazási
irodáknak ideális reklám lenne. Moszkva-mániájuk azonban
csak ábránd: semmit sem tesznek tervük megvalósításáért,
csak elmélkednek és szenvednek, mindennapi rutinjaikban
forgácsolják szét magukat.
Olga (Árpád Andrea) az idegkimerültségtől szenvedő
gimnáziumi tanárnő, aki egyre életuntabb, fáradtabb,
akit csak az apja emléke képes felrázni a melankólia
fogságából. Mása (Hartai Laura), aki nagyon fiatalon
ment feleségül Kuliginhoz – a tanárt kezdetben a kultúra
legizgalmasabb alakjának látta, de hamar ráunt az
okoskodó figurára. Irina (Szávai Katalin) bizonytalan
postáskisasszony, akinek a merengő Tuzenbach báró és az
ördögi Szoljonij csapja a szelet. A három nővér
beleszürkül az orosz élet sivárságába. Elveszítik
lelkierejüket, vagyonukat, a normális életbe vetett
reményüket, minden lehetséges értelemben tönkremennek.
Ki meri ezek után azt mondani, hogy a Három nővérben nem
történik semmi?
Sokan a dögunalom színházi szinonimájaként tekintenek a
Három nővérre. Gigászi tévedés! A Három nővér a szellemi
értelemben vett legó megnyilvánulása. Apró
értelemmorzsákból kell összerakni magában mindenkinek
azt a monumentális kalácsot, melyben Csehov a maga
komplexitásában, freskószerűen „festi meg” a korabeli
orosz társadalom mentális nyomorát. A történet csak
annak vontatott vagy unalmas, aki nem tud mélyebben
fókuszálni a csehovi csönd mozaikdarabjaira, nem tudja
módszeresen összeilleszteni őket, melyekből óriási
feszültségek épületei emelkednek, amint a szereplők
közti láthatatlan ellentétek, vonzódások, szövetségek és
ellenségeskedések orosz mátrixa rajzolódik ki.
Elhallgatások, szívbemarkoló monológok, a szereplők
egymás melletti tragikomikus elbeszélései avatják ezt a
drámaiatlan drámát, a cselekményben rendkívül szegény
darabot a csehovi művészet csúcsává.
Maga Csehov is eseménytelen darabként tekintett művére,
inkább életképként értelmezte alkotását. Az
akciófilmeken szocializálódott nézőknek nyilván nem
annyira pörgős, hiszen a valódi történések belül, a
lélek színfalai mögött zajlanak. Halkan elejtett
mondatokból, óvatlan, esetleges utalásokból tudjuk meg,
hogyan találkoznak a házasságtörők a tűzvész
fenyegetésekor, ki kinek lehet a titkos gyermeke, netán
szeretője. Ez a csehovi művészet titka és katarktikus
mágiája, tehát érdemes odafigyelni a részletekre, mert a
darabban a suttogások sokszor az elfojtott belső
sikolyok tompításai. A Három nővér a megvilágosodások
darabja: hihetetlen művészi élményt ad, mikor
összeállnak az ezerfelé szétdobált információk, és
megértjük a Prozorovok, a lányok és a katonák legmélyebb
gyötrelmét vagy gyönyörét. Amennyiben ez a remek
irodalmi nyersanyag egy újszerű rendezéssel párosul,
valami egészen különleges produkcióval találkozhatunk.
Baku György szimbólumokra épülő rendezése először
zavarba ejtett, később magával ragadott, mint egy vadul
áradó orosz folyó. A jelképek dinamizmusa dermesztően
egyedi ízt kölcsönöz a történetnek. Kezdetben furcsa
volt, hogy egy rohamsisak és egy nüansznyi hangtorzulás
testesíti meg Tuzenbach bárót, vagy egy régi könyv tárja
fel Kuligin, a tanár könyvtárak porától szagló
unalmasságát, fárasztó okoskodását. Hazudnék, ha azt
állítanám, egyből felismertem, milyen tárgy személyesíti
meg Versinyin alezredest. Először csak egy tárgyat
látunk, aztán a színészek elváltozó hangjából kell
kitalálnunk, melyik nagy karakterrel állunk szemben. Ez
gyakran nehézségeket okoz – a mögöttem ülő idős házaspár
például hosszasan találgatta, ki lehet az a bizonyos
fekete kesztyű. A vázolt szimbolika tehát megbonyolítja
a darab egyébként sem könnyű szerkezetét, így az RS 9
változatát inkább ajánlanám a haladó Csehov rajongóknak,
mint kezdőknek. Újoncoknak kissé kaotikus lehet az
állandó szerepváltás, ha azt sem tudják, kik a darab
központi alakjai, mit jelentenek a finom kis árnyalatok
a bonyodalom kiélezésében.
A pincében játszódó darab azonban rengeteget köszönhet
Baku szemléletmódjának, hiszen a szimbólumok
dimenziójában elképesztő asszociációkat talál a darab,
legyen szó a katonák személyiségének kesztyűkben való
kifejezéséhez, vagy egy párbaj drámaiságának abszurd,
mégis megrázó ábrázolásához. Briliáns taktika a tárgyak
új megvilágításba helyezése, perszonifikálása. Megrázó,
amint a nővérek a darab elején egy koporsón ülnek, és
apjukról, Prozorov ezredesről nosztalgiáznak. (A
történet folyamán szimbolikusan ők is helyet foglalnak
ebben a koporsóban.) Dramaturgiai remeklés, mikor
megértjük, hogyan válhat a kávékavarás a
feszültségnövelés eszközévé, és az is egyedi, mikor
Ferapont, a süket öreg szolga játékállattá alakul (bár a
figura süketségéből származó szikrázó csehovi humor
ezúttal kiaknázatlan maradt), vagy Anfisza, a korosodó
dajka játékbabaként repül a földre, mert Natasa ki
akarja rúgni. Életszerű volt, amikor a tűzvész
tombolásakor füst borult a nézőtérre, az viszont
borzongatóan furcsa, amint Irina egy kesztyű által saját
magát vetkőzteti, mert egy személyben ő játssza önmaga
hódolóját is, egy kesztyű jelképe mögé bújva.
A rendezés újszerűsége teszi a darabot emlékezetessé,
kár, hogy a színészi teljesítmény nem tud felnőni ehhez
a színvonalhoz. Eleve különös, hogy négy hölgy és egy
fiatalember játssza az összes létező szerepet. A három
színésznő (Árpád Andrea, Hartai Laura, Szávai Katalin)
Olga, Mása és Irina karakterében jól hangolódik rá az
orosz elvágyódásra, a probléma ott kezdődik, mikor apró
hangtónusváltással jelzik, melyik plusz szereplővé
változnak. Árpád Andrea esetében ez elég jól sikerült
(komolysága különösen jól rezonál Olga kimerültségéhez,
enerváltságához, amelyen mégis átüt a belső erő
pislákolása), de az már kisebb szájbiggyesztésre ad
okot, mikor Hartai Laura vagy Szávai Katalin modoros
erőlködéssel hiteti el velünk, hogy ők most éppen
Tuzenbach báró vagy Csebutkin doki. Hole Dániel remekül
adja vissza a kezdetben nagy terveket szövögető Andrej
töprengéseit, kiúttalanságát, eladósodását, még az sem
irracionális, mikor más szereplőt játszik (ő megmenekül
a női szereplők alakításától).
A darab legjobb, legerőteljesebb alakítása azonban
Facskó Marica nevéhez kapcsolódik. Natasa, a démoni,
számító nőstény szerepében kezdetben óvatosan kezdi el
manipulálni a férjét, Andrejt, lassan a nővérek életét
is átszervezi, közben egyre komolyabb háttérjátszmákban
keseríti meg a környezetében élők mindennapjait.
Különösen szórakoztató Facskó játékának kettőssége:
iszonyatos feszültség tör felszínre belőle, mikor a
gyermeke, Bobik aranyosságáról beszél, aztán erre
hivatkozva kegyetlen erőszakossággal parancsolja meg
Olgának, hogy egy hidegebb szobába kell költöznie.
Dermesztően jeleníti meg azt az állatias, közönséges
agressziót, mellyel rettegésben tartja a férjét és a
nővéreket. Nála a többi szereplő megszemélyesítése is
parádésra sikerül, legyen szó az okoskodó Kuliginról
vagy Csebutkin doktorról. Kierkegaard, a neves filozófus
is sokat elmélkedik a Vagy-vagyban arról, mennyivel
érdekesebbnek tűnik a sötét figurák eljátszása, mint az
erkölcs bajnokaié. A gonoszt mindig a legtehetségesebb,
legszélesebb eszköztárral rendelkező színészek
alakították már Kierkegaard 19. századi teátrumaiban is,
ahogyan ez a jelenben hasonlóképpen történik. Már Facskó
Marica szuggesztív Natasája miatt is megérte volna
megnézni a darabot, a rendezés csak hab a tortán.
OLGA: (A darab végén) „ Ó, én édes testvérkéim, a mi
életünk még nem fejeződött be! Élni fogunk! És azt
hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért
szenvedünk…” A nővérek tehát tovább küzdenek és bízva
bíznak, hátha egy szép napon megértik életük értelmét.
De erről már hallgat a csendes orosz kormányzóság.
|