vissza
Főnix Művészeti Műhely
Aktuális
|
A SZÍNHÁZI
VILÁGNAP megünneplését az ITI (International
Theatre Institute [Nemzetközi Színházi
Intézet] vezette be 1961-ben. A SZÍNHÁZI
VILÁGNAP-ot minden évben március 27-én
ünneplik az ITI központok és a nemzetközi
színházi világ, számos helyi és nemzetközi
eseményt szervezve erre az alkalomra. Ezek
közül az egyik legfontosabb az a nemzetközi
üzenet, amelyet hagyományosan egy
világszerte ismert színházi személyiség ír,
a Nemzetközi Színházi Intézet felkérésére. |
|
2022.
Peter Sellars üzenete |
Kedves Barátaim!
Miközben a világ óráról órára, percről percre a
napi híradásokon csüng, hadd kérjem meg a világ
színházcsinálóit arra, hogy a történelmi
változások és a történeti idő, történeti
reflexió, történeti tudatosság tükrében
fogalmazzuk meg a saját céljainkat. Történelmi
időket élünk. Mélyreható változások zajlanak az
ember önmagához, másokhoz és a nem emberi
világhoz fűződő viszonyában, amit szinte
lehetetlen megragadni, formába önteni,
kifejezni, beszélni róla.
Nem a 24 órás hírfolyamok, hanem az idő peremén
létezünk. Az újságok és a média nincs
felkészülve erre, és képtelen megbirkózni azzal,
amit most tapasztalunk.
Van-e nyelv, mozdulat, kép, ami lehetővé teszi a
mély ellentétek és kíméletlen összecsapások
megértését? Hogyan tudjuk tapasztalatként és nem
tudósításként közvetíteni a mostani életünk
lényegét?
A színház a tapasztalat művészete.
Amikor sajtókampányok, megállapíthatatlan
hitelességű hírek, félelmetes jóslatok árasztják
el a világot, hogyan léphetünk túl a számok
végtelen ismétlésén, hogy megtapasztalhassuk az
élet, az idő, a természet, a barátság, vagy akár
csak az ég különös színeinek szentségét és
végtelenségét? A két év óta tartó COVID- járvány
összezavarta az embereket, eltompította az
érzékeinket, beszűkítette sokak életét,
kapcsolatok szakadtak meg, vagyis az
emberiséget, az emberi életközösséget egyfajta
nullpontra taszította.
Milyen magokat kell ültetnünk, aztán újra
elültetnünk, és melyek azok a túlburjánzó,
tolakodó fajok, amelyeket teljesen és véglegesen
el kell távolítanunk? Olyan sokan élnek a
létezés szélén. Olyan sok az irracionális módon,
váratlanul fellángoló erőszak. És rengeteg, már
létező rendszerről derült ki, hogy valójában a
kegyetlenség gépezetei.
Hová lettek az emlékezés szertartásai? És
egyáltalán mire kell emlékeznünk? Melyek azok a
rítusok, amelyek lehetővé teszik, hogy végre
újragondoljuk és megtegyük azokat a lépéseket,
amelyeket eddig soha?
A történeti, „epikus” látásmód, a célok, a
gyógyulás, a jóvátétel és a gondoskodás színháza
új szertartásokat igényel. Nem arra van
szükségünk, hogy szórakozzunk. Hanem arra, hogy
összegyűljünk. Hogy kialakítsunk egy közös
teret, és hogy fontos legyen nekünk ez a közös
tér. Védett terekre van szükségük ahhoz, hogy
meghallgathassuk és megérthessük egymást.
A színház az egyenlőség tere. Az emberek,
istenek, növények, állatok, esőcseppek, könnyek
egyenlőségéé. És az újjászületésé. Az egyenlőség
és a mély egymásra figyelés terét az a rejtett
szépség világítja be, amelyet a veszély, a
nyugalom, a bölcsesség, a türelem kölcsönhatása
tart életben.
A Virágfüzér-szútra tízféle türelmet különböztet
meg. Az egyik legerősebb az úgynevezett
„csodaként megélt türelem”. A színház mindig úgy
mutatja be az evilági életet, mint valami olyan
délibábot, amely lehetővé teszi, hogy
felszabadító tisztánlátással és erővel lássunk
át az illúziókon, téveszméken, vakságon és
tagadáson.
Annyira biztosak vagyunk abban, hogy jól
szemléljük a fontosnak tartott dolgokat, hogy
közben képtelenek vagyunk észrevenni az
alternatív valóságokat, az új lehetőségeket, a
miénktől különböző megközelítéseket, a
láthatatlan kapcsolatokat, az időtlen
összefüggéseket.
Itt az idő, hogy elménket, érzékeinket,
képzeletünket, a történelmünkről és a jövőnkről
formált gondolatainkat megújítsuk. Ezt egymástól
elszigetelt, egyedül dolgozó emberek nem tudják
megvalósítani. A színház épp az együtt
munkálkodás lehetőségét nyújtja nekünk.
Szívből köszönöm a munkájukat. |
|
 |
|
1999.
Vigdís Finnbogadóttir üzenete
részlet |
... a színház pontosan akkora, amekkora a való
világ, se nem kisebb, se nem nagyobb. Témája és
tárgya megcélozhat ugyan hatalmasabb
dimenziókat, de megjelenési formájában mindig
életnagyságú marad, és ekként is érzékeljük. Épp
ezért egészen másfajta izgalmat és gyönyörûséget
is érzünk, mint a moziban, illetve a tévé vagy a
számítógép elôtt ülve: viszonyunk az
eseményekhez alapvetôen emberibb és
közvetlenebb. Kívánjunk hát az élô színháznak
hosszú és eredményekben gazdag életet, és
legyünk hálásak, valahányszor új vagy felújított
színjátékra gördül föl a függöny bárhol a
Földön. |
|
|
2000.
Michel Tremblay üzenete |
Több mint kétezer évvel ezelőtt kérdezte
Euripidész Élektrája: Miként is kezdjem a
vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként
fogalmazzam meg? Korunk eufemizmusainak és üres
retorikájának közegében, amikor jobbnak tűnik
megkímélni érzéseinket, semmint nevükön nevezni,
Agamemnón lányának jajkiáltása semmit sem
veszített érvényességéből. Hogy vádoljon.
Kíméletlen legyen. Provokáljon. Zavarjon.
Végtére is nem ez volna a színház szerepe?
A mindenáron való egyetemesség lendületében és a
körültekintés nélküli globalizálódás sodrásában
mindannyiunkat az a veszély fenyeget, hogy
világunk falu nagyságúra zsugorodik, ahol
egyformaság uralkodik, s amelyben bizony nem
lesz könnyű a színház sora ebben a mind
erőteljesebben sterilizált társadalomban, ahol
mindössze két-három mindenható kulturális
szörnyeteg parancsol. Annak beteges kívánsága,
hogy minden hasonlóvá váljék egymáshoz a földön
arra fog vezetni, hogy végül minden elveszíti
sajátos jellegét.
Menekvés a harmadik évezred kezdetén inkább
azokban a halkabb hangokban rejlik, amelyek a
világ több sarkából felhangzanak,
szembeszegülnek az igazságtalansággal és a
színház legalapvetőbb szerepére utalnak:
felmutatják az ember lényegét, lepárolják és a
magasba emelik, hogy megoszthassák majd az egész
világgal. Ezek a halkabb hangok Skóciából,
Írországból, Dél-Afrikából, Québecből,
Norvégiából és Új-Zélandból hallhatók. Ezekből
áll össze elégedetlenségünk felkiáltása, amely
azután mindenütt visszhangra talál. Néha sajátos
helyi akusztikája lesz és eredetének különös
hangzása sejthető benne, amely nem tartalmaz
semmiféle globálisat, mert születésük
egyediségét őrzik. És ami még több: mindenkihez
szólnak, mert elsősorban egyvalakihez címezték
ezeket a szavakat, egy sajátos közönséghez,
amelyre éppen azért tud hatni, mert felismeri
benne saját zűrzavarát és gondjait, és képes
arra, hogy sírjon vagy nevessen magán. És ha az
arckép igazi hasonlóságot őriz, akkor az egész
világ önmagára ismerhet benne.
Egy drámai szöveg egyetemességének titka nem
azon a helyen rejlik, ahol született, hanem
éppen emberségében, állításainak érvényességében
és szépségének szerkezetében. Az írók nem
lesznek egyetemesebbek csak azért, mert
Párizsban vagy New Yorkban írnak, és nem
Chicotimiben vagy Port-au-Prince-ben. Akkor
szólnak mindannyiunkhoz, amikor megfogalmazzák
azt, amit a legjobban ismernek, és a közönség
pedig kész lesz arra, hogy önkritikus legyen,
amikor önmagát pillantja meg és erre éppen a
színház csodája ad lehetőséget, igen, a bele
vetett hittel, őszinteségükkel, hogy leírják és
megénekeljék az emberi lelket, belepillantva
misztériumába és felvillantva kincseit. Csehov
egyetemessége nem abban rejlik, hogy orosznak
született, hanem abban a zsenialitásban,
amelynek révén úgy írhatta le az orosz lelket,
hogy arra minden ember ráismerhet. Ugyanez
érvényes minden zsenire, de az egyszerűen jó
drámaszerzőkre is. Minden sora annak a
dialógusnak, amit egy szerző leír bárhol a
földön, lényegénél fogva egyetemes, ha kifejezi
Élektra felkiáltásának igazságát: Miként is
kezdjem vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként
fogalmazzam meg? |
|
|
2001.
Jakovosz Kambanellisz
üzenete |
Azt hiszem, a Színház sohasem szűnik meg. Még ha
paradoxul hangzik is, úgy gondolom, hogy ez a
régi művészet egyben a jövõ egyik művészeti ága
is.
Nem azoknak az akaratán múlik ez, akik színházat
csinálnak - a drámaírók, színészek, rendezõk és
a többiek, akik létrehozzák az elõadásokat - ,
hanem Önökön, a népen, a közönségen, amely a
jövõben is akarja majd a műfaj létezését.
Mire alapozom a Színház jövõjérõl szóló
optimista jóslatomat? Arra a meggyõzõdésre, hogy
a színházi alkotás az ember lelki
szükségleteibõl fakad, olyan szükségletekbõl,
amelyeket soha nem fognak elpusztítani.
Kövessék, kérem, néhány gondolatomat, amelyek
igazolni látszanak ezt a véleményt. Milyen régi
történetnek tűnik már, hogy az ember a Holdra
lépett! Már az sem tesz ránk különösebb
benyomást, hogy űrhajó ment a Marsra és mintákat
hozott a bolygó talajából! Már épül az a
hatalmas űrállomás, amely űrturistákat és
nászutasokat fogad majd, és a távoli bolygókra
repülõ és onnan fényképeket küldõ űrhajók mára
majdnem mindennaposakká váltak.
Mégis, bár abban a korban élünk, amelyben az
emberiség meghódítja a világűrt, továbbra is
járunk színházba, és ott vagyunk annak a
művészetnek a terében, amely ugyanezen egyszerű
eszközök segítségével létezett és működött már
akkor is, amikor a napórát nagy technikai
felfedezésnek tartották.
Az én véleményem szerint az emberek és a színház
között ez az egyértelmű és idõtlen kapcsolat:
örök. Azért gondolom így, mert bár a színház
társadalmilag alakult ki, mégis, eredeténél
fogva, természeti jelenség. A színház abból az
idõbõl származik, amikor az elsõ emberek
elkezdtek emlékezni az élményeikre és
megjelenítették õket, abból az idõbõl, amikor az
emberek elkezdték tervezni a cselekedeteiket és
elképzelni, hogy hogyan fogják végrehajtani
azokat.
Az elsõ társulatok és az elsõ elõadások férfiak
és nõk fejében jöttek létre. Minden emberrel
vele születik az a szükséglet és az a képesség,
hogy elõadásokat teremtsen. Megfigyelték-e már,
hogy kivétel nélkül mindegyikünk rendelkezik egy
társulattal, amelyben magunk játsszuk a
fõszerepet és ugyanakkor mi magunk vagyunk a
közönség? Gyakran a drámát is mi írjuk és
rendezzük, sõt mi tervezzük a társulat
díszleteit is. Mikor és hogyan történik ez? Hát
nem ezt tesszük-e, amikor egy érdekes vagy döntõ
találkozóra készülünk? Elképzeljük az egész
jelenetet, hogy eldöntsük, hogyan viselkedjünk
majd. Emlékeink és álmaink nem ennek a
magántársulatnak az elõadásai-e?
Ezért gondolom, hogy a színház sosem fog
megszűnni, mert azt hiszem, hogy a férfiak és a
nõk sosem fogják feladni az önismeretért
folytatott küzdelmet; azt az egzisztenciális
igényt, hogy szemlélõi legyenek saját lényüknek
és cselekedeteiknek; sem az emberi léleknek
azokat az elemeit, amelyekbõl a színház
művészete kinõtt, amelyekbõl ezer és ezer éven
át újjászületett, és amelyekbõl újjá is fog
születni mindaddig, amíg emberi lények lesznek a
szerelem gyümölcsei. |
|
|
2002.
Girish Karnad üzenete
|
A
Natyasastra az egyik legkorábbi értekezés a
színházról. Legalább a Kr. e. harmadik
évszázadból származik, és első fejezete a dráma
születését meséli el.
Abban az időben a világ mélyre süllyedt a bűnbe.
Az emberek esztelen szenvedélyek rabjai voltak.
Új eszközt kellett találni ("mely kellemes a
szemnek és a fülnek, egyszersmind nevelő
hatású"), amely majd fölemeli az emberiséget.
Ezért Brahma, a Teremtő, a négy Véda (a szent
szövegek) részleteiből összeállított egy
ötödiket, Az előadások védájá-t. De mert az
istenek nem tudnak drámát játszani, az új Védát
átadták Bharatának, aki emberi lény volt. És
Bharata, száz fia és a Brahma által küldött égi
táncosok segítségével, megrendezte az első
színdarabot. Az istenek lelkesen segítettek az
új művészet kifejezőeszközeinek gazdagításában.
A Bharata által bemutatott darab az istenek és a
démonok közötti küzdelem történetétvel
foglalkozott, és az istenek végső győzelmét
ünnepelte. Az istenek és az emberek nagyon
örültek az előadásnak. De a közönség soraiban
ülő démonok mélyen megsértődtek.
Természetfölötti képességeikkel tönkretették az
előadást: megbénították a színészek nyelvét,
izmait és emlékezetét. Az istenek válaszul a
démonokra támadtak és sokukat megölték.
Kitört az erőszak. Brahma tehát, a Teremtő, a
démonokhoz fordult. A dráma, magyarázta, a három
világ megjelenítése. Az élet erkölcsi céljait
jeleníti meg, így tehát szellemi; de megjeleníti
a világit és az érzékit is - az örömöket és a
fájdalmakat. Nincs olyan bölcsesség, olyan
művészet, olyan érzelem, amely a drámában jelen
ne volna.
Ezután megkérte Bharatát, hogy folytassa az
előadásokat. Arról nincs hírünk, hogy a második
előadás nagyobb sikerrel járt-e, mint az első.
A történetet kommentáló tudósok magától
értetődőnek veszik, hogy a mítosz elítéli a
démonokat. Viselkedésüket annak bizonyságául
tekintik, hogy nem értették meg a színház valódi
természetét. Így Brahmának a színházról szóló
fejtegetése válik a mítosz legfontosabb elemévé.
Szerintem ez a mítosz teljes félreértése.
Mindenekelőtt az a tény, hogy a démonok nem
fizikai erejüket használták, hanem ehelyett
"megbénították a színészek nyelvét, izmait és
emlékezetét", arra utal, hogy feltűnően jól
értették a színjáték finomabb aspektusait.
És ami fontosabb: adva van egy köztiszteletben
álló szöveg, amit azért írtak, hogy megtanítson
minket a színielőadás művészetére és
technikájára, amely szöveg az emberiség
történetének első előadásáról szól. Más istenek,
égi nimfák és tanult színészek mellett maga a
Teremtő is részt vesz a projektben. Az
eredménynek elsöprő sikernek kéne lennie.
Ehelyett arról értesülünk, hogy katasztrofális
bukás volt.
Van itt egy implicit állítás, amelyet a tudósok
nem vettek észre. Vagy amely zavarta őket. Az
állításból levonható következtetések persze
szemben állnak a későbbi indiai esztétikai
szemlélettel, amely szerint a színház fő célja
az, hogy elválassza a közönséget a külső
világtól és egy közösen élvezett, elvarázsolt
állapotba juttassa.
A mítosz, ahogy én látom, a színháznak egy olyan
lényegi vonására utal, amelyet Brahma tanáros
megjegyzései nem is tartalmazhattak, arra, hogy
minden előadás - bármilyen gondosan tervezzék is
el - magában hordja a bukás, a szétesés és így
az erőszak kockázatát. A minimum, ami egy élő
előadáshoz szükséges, egy emberi lény, aki
játszik (vagyis úgy tesz, mintha valaki más
volna), és egy másik, aki nézi őt. Márpedig maga
ez a helyzet tele van bizonytalansággal.
Sosem volt annyi dráma a világon, mint ma. A
rádió, a film, a televízió és a video
elárasztanak minket drámákkal. De, bár ezek a
formák lekötik, netán földühítik a nézőket,
egyikükben sem változtatja meg a néző válasza a
művészi eseményt magát. Az első előadás mítosza
azt mondja, hogy a színházban a drámaíró, a
színészek és a nézők egyetlen kontinuumot
képeznek, de olyat, amely mindig instabil lesz
és így akár robbanékony is lehet.
Ez az oka, hogy a színház saját halálos ítéletét
írja alá, amikor biztosra megy. Másészt ugyanez
az oka annak is, hogy bár néha sivárnak látjuk a
jövőjét, a színház mégis tovább fog élni és
tovább fog provokálni minket. |
|
|
2003.
Tankred Dorst üzenete |
Mindig újból föltesszük magunknak a kérdést,
hogy vajon a színház korszerű-e még. A színház
kétezer éve tükrözi a világot, kétezer éve
vitatkozik az emberi állapotról. A tragédia
végzetesnek mutatta az életet, és a komédia is
elég gyakran ezt tette. Az ember hibázott,
végzetesen tévedett, küszködött a viszonyaival,
hataloméhes volt és gyenge, rosszindulatú és
jóhiszemű, felhőtlenül vidám és istenkereső.
Mostanában azt hallom, hogy a mi életünket nem
lehet többé megragadni a hagyományos színházi
eszközökkel, a hagyományos dramaturgiával. Ebből
az következik, hogy az ember nem tud többé
elmesélni egy történetet. Ehelyett mindenféle
szövegek jönnek, dialógus sehol, csupa
kijelentés. Dráma semmi. – Életünk horizontján
már egy egészen más emberi fajta van
emelkedőben: olyan lények, akiket kívánságra,
szándék szerint klónoznak és géntechnikailag
manipulálnak.
Ennek az új, hibátlan embernek, már ha van
ilyen, nincs szüksége többé arra a színházra,
amelyet mi ismerünk. Számára érthetetlenek
volnának azok a konfliktusok, amelyekről ez a
színház szól. De nem ismerjük a jövőt. Én azt
hiszem, hogy minden erőnkkel és tehetségünkkel,
ami – nem tudjuk, kitől - adatott nekünk, meg
kell védenünk rossz és szépséges, hibákban
gazdag jelenünket, értelmetlen álmainkat és
haszontalan erőfeszítéseinket az ismeretlen
jövőtől.
Eszközeink gazdagok: a színház tisztátalan
művészet, amely gátlástalanul fölhasznál
mindent, ami az útjába akad. Mindig hűtlen marad
az elveihez. Magától értetődően kacsint össze a
kordivattal, képeket lop el más médiumoktól,
néha lassan beszél, máskor hadar, dadog,
elnémul, emelkedett és közönséges, egyes
történeteket elkerül vagy tönkrezúz, másokat
mégis elmesél.
Én bízom benne, hogy a színház mindig újra
megtelik élettel, mindaddig, amíg az emberek
szükségét érzik, hogy megmutassák és előadják
egymásnak, milyenek is ők, milyenek nem és
milyennek kellene lenniük. Igen, éljen a
színház! Az emberiség egyik nagy találmánya,
amely éppen olyan nagyszerű, mint a kerék
feltalálása vagy a tűz megszelídítése. |
|
|
2004.
Fathia El Assal üzenete |
Minden művészetek
atyja a színház. Ez a vitathatatlan igazság,
ezért ő az egyetlen és igaz szenvedélyem. Mindig
hittem abban, hogy a drámaírók nemes emberi
érzéseikkel tűnnek ki. Így üzenetük segítheti a
többieket abban, hogy önmaguk fölé emelkedjenek,
hogy megszabadulhassanak kudarcai szorításából,
a kizsákmányolásból, hogy elnyerhessék
méltóságukat.
A drámaírónak, hogy sikere legyen e küldetésében
és az emberek befolyásolásában, szakmáját igen
magas fokon kell művelnie, uralnia kell stílust
és művészi kifejezést. Máskülönben üzenetét a
legenyhébb fuvallat nyomtalan eltünteti, célt
téveszt. Hiszen a művész üzenetét az emberi
igazság, a kifejezés érettsége, a hitelesség
hordja minden műalkotásban. Nem volna helyes azt
gondolni, hogy e tényezők közül bármelyik
uralkodhat a többi felett.
Azt mondják, hogy a színház olyan művészet,
amelynek a szilárd szerkezet az alapja, s mentes
minden felesleges díszítménytől, és hogy
dialógusai tömörek, sűrűk, véletlenül sem a
fecsegők. Azt is mondják, hogy épp ezért a női
természettel nem találkozhatik, mert a nő nem
tudja magát leválasztani egójáról,
következésképp nem tudja magát objektíven
kifejezni. Mondják! Erre én azt felelem: a nő,
aki kilenc hónapig hordani tud méhében egy új
életet, éppúgy képes szilárd és összefüggő
darabot is létre hozni. Egyetlen feltétele van:
valódi drámaírónak kell lennie.
Szerencsére a modern színház megszabadította
magát hagyományos formáitól a megújulás több
hullámában, mely Pirandellóval kezdődött,
Bernrad Shaw-val, Brecht-tel és másokkal
folytatódott, az abszurd színházzal, a tagadás
színházával, a kísérleti avantgardizmussal.
Manapság igen ritka az a szerző, aki hagyományos
stílusban ír.
Első darabomban (Asszonyok maszk nélkül) a
színház a színházban formulát választottam, mely
igen népszerű lett a modern színdarabokban. Az
Asszonyok maszk nélkül egy kiáltással és egy
kérdéssel kezdődött, mert több tucat, esetleg
több száz éves szókkal éreztem magam viselősnek.
Lehetséges volna, hogy megjöttek a szülési
fájdalmak, melyek legbensőbb lényem feszítik,
hogy kiadja magából és kilökje a létezésbe
szavaimat? Szavaim! ?szenvedélyem… gyermekkorom…
gyermekem! Figyelem hangját. Nem panaszkodik,
nem sóhajtozik. Egy megtört és megalázott hang.
Egy hang, melyet generációk visszhangoztak.
A lelkiismeret a történelem során az üldöztetés
és megaláztatás nehéz súlyát hordja. Mindig
visszautasítottam, hogy egyetlen olyan
kifejezést is papírra vessek, mely nem lelkem
legmélyéből fakad. Egyetlen olyan sort, mely nem
az igazat szólja a nőről, adni képes erejéről.
Ezért kértem meg tollam, hogy esküdjön meg: le
nem ír egyetlen sort sem, ha az a frusztráció
gyengeségét fogalmazza meg, s hogy esküdjön meg:
visszautasít, ha azt érzi, gyáván
meghunyászkodom az igazság előtt. Aztán
megkértem, segítsen életre kelteni a lehető
legtöbb asszonyi sorsot, melyekben osztozom,
hogy közelébb kerülhessek hozzájuk, hogy a
szószólójuk lehessek. Lemezteleníthetjük
magunkat egymás előtt, megszabadíthatjuk magunk
az időnk során fölgyűlt rozsdától. Együtt
tiltakozhatunk a körülmények és események ellen,
melyek megfosztottak minket attól, hogy emberi
erőnk előtörhessen. Végül, hiszem, hogy a
színház fény, mely megvilágítja az emberiség
útját. Fény, mely szerves kapcsolatot biztosít a
nézővel azáltal, hogy melegséget teremt
közöttünk akár, csak ha olvassa a darabunkat,
akár, ha a színpadon nézi azt. |
|
|
2005.
Ariane Mnouchkine üzenete |
SEGÍTSÉG!
Színház, segíts!
Alszom, ébressz fel
Eltévedtem a sötétben, vezess a gyertyaláng felé
Lusta vagyok, szidj össze
Fáradt vagyok, emelj fel
Közömbös vagyok, üss meg
Közömbös maradok, vágj pofon
Félek, bátoríts
Tudatlan vagyok, nevelj
Szörnyeteg vagyok, tégy jobbá
Pöffeszkedő vagyok, nevettess halálra
Cinikus vagyok, hozz zavarba
Ostoba vagyok, változtass meg
Gonosz vagyok, büntess meg
Uralkodni vágyó és kegyetlen vagyok, harcolj
ellenem
Tudálékos vagyok, nevess ki
Közönséges vagyok, emelj fel
Néma vagyok, bírj szólásra
Nem álmodozom többé, nevezz hitványnak és
hülyének
Feledékeny vagyok, hozd el nekem az Emlékezetet
Öregnek és kiszáradtnak érzem magam, hívd elő a
Gyermekkort
Ügyetlen vagyok, adj Zenét
Szomorú vagyok, adj Örömet
Süket vagyok, tedd, hogy a Fájdalom üvöltsön a
viharban
Zaklatott vagyok, adj Bölcsességet
Gyenge vagyok, lobbantsd lángra a Barátságot
Vak vagyok, idézd meg a Fényességet
Hatalmába kerített a Rútság, hozd el a hódító
Szépséget
Beszippant a Gyűlölet, ajándékozd nekem a
Szeretet erejét. |
|
|
2006.
Víctor Hugo Rascón Banda
üzenete |
REMÉNYSUGÁR
Bárcsak mindig színházi világnap lenne. Már csak
azért is, hiszen az elmúlt kétezer esztendõben a
világon valahol mindig világított a színház
lángja.
Sokan a kezdetek óta a színház haldoklását
jósolják, s ez különösen felerõsödött a mozi, a
televízió és az újabb médiumok felbukkanása és
fejlõdése óta. A technológia hatalmába kerítette
a színpadot, az ember mintha eltûnt volna róla.
Vizuális színházzal kísérleteznek, amely közel
áll a festészethez és a mozgáshoz, de amely
háttérbe szorítja a szót. Születtek elõadások
szavak vagy világítás, sõt színész nélkül is.
Elõfordult, hogy próbababákat és bábokat
állítottak a fényjáték középpontjába.…
A technológia arra tett kísérletet, hogy
tûzijátékká vagy vásári mutatvánnyá változtassa
a színházat.
Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy a színház újra
a színész és a nézõ szembesülésének,
találkozásának a színhelye lesz. A szó visszatér
a színpadra.
A színház lemondott a tömegkommunikációról, de
felismerte saját lényegét: emberek érzelmeket
élnek át és közvetítenek, érzéseket, álmaikat
osztják meg egymással, s legfõként reményt
sugároznak. A színház ma nem történeteket mesél,
hanem gondolatokat ad át.
A színház zendül, felvilágosít, felkavar,
kimozdít, föllelkesít, leleplez, provokál,
megtöri a szabályokat. A társadalommal folytat
párbeszédet. A mûvészetek között az elsõ, amely
azért száll szembe az ürességgel, az árnyakkal
és a csenddel, hogy érvényre jusson a szó, a
mozgás, a fény és az élet.
A színház élõ test: egyidõben hal el és születik
újjá hamvaiból. A színház mágikus közlési forma,
amelyben mindenki ad és kap, átalakul és
átalakít.
A színház tükrözi az ember egzisztenciális
szorongását, az emberi sors titkait kutatja. A
színházban nem az alkotók, hanem a mai
társadalom szólal meg.
Árt a színháznak például az, ha hiányzik a
gyermekek mûvészeti nevelése, ami egyértelmûen
megnehezíti a mûvészet felfedezését,
befogadását. A szegénység behálózza a világot,
elidegeníti a közönséget az elõadás
színhelyeitõl, s ezt sokszor a kormányok
közömbössége és megvetése is tetézi.
A színházban hajdan istenek és emberek
viaskodtak egymással, manapság az ember szól a
többi emberhez. Ezért a színház több mint maga
az élet. A mai bolond világban a színház hitet
tesz a józan igazság értéke, az emberség
mellett, és a saját sorsunk iránti felelõsségre
int.
A színház abban segít, hogy megértsük, mi
történik velünk, hogy megfogalmazzuk
érzéseinket, beszéljünk fájdalmainkról, hogy a
mindennapi káoszból és rémálomból kiemelkedve a
reményrõl szóljunk.
Éljenek a színházi rítus szolgái! Éljen a
színház! |
|
|
2007.
Őfelsége, Szultán bin
Muhammad al-Kászimi Sejk üzenete |
Kisiskolás koromban
ragadott meg a színház varázslatos világa, mely
azóta is bűvöletben tart.
Kezdetben egyszerűen iskolán kívüli
tevékenységnek tekintettem, mely a szellemet és
a lelket gazdagítja. Többnek bizonyult, miután
íróként, színészként, rendezőként komoly
szerepet vállaltam egy-egy színházi
produkcióban. Emlékszem egy politikai töltetű
darabra, amely dühítette az akkori hatóságot.
Mindent elkoboztak, szemem láttára zárták be a
színházat. De a fegyveres katonák nehéz
bakancsai nem bírták eltiporni a színház
szellemét. Ez a szellem menedéket keresett, és
mélyen beágyazta magát lényem legmélyébe. Ekkor
ismertem fel a színház hatalmas erejét, mellbe
vágott igazi lényege, és teljes mértékig
meggyőzött arról, hogy mire képes a színház a
nemzetek életében, kivált ott, ahol nem nézik jó
szemmel a másik, a szembenálló véleményt.
A kairói egyetemen töltött éveim alatt a színház
ereje és szelleme egyre mélyebb gyökeret vert
tudatomba. Mohón olvastam el mindent a
színházról, megnéztem a legkülönbözőbb
előadásokat. E keresés egyre tudatosabbá vált az
elkövetkező években, amikor igyekeztem
megismerni mindent, ami a színház világával
kapcsolatos.
Színházi olvasmányaim, az antik görögöktől
egészen napjainkig, ráébresztettek a színház
számos formájában lakozó varázslatra, mely képes
az emberi lélek rejtett mélységeibe hatolni,
felnyitni a szellem titkos kincsesládáit. Ez
megerősítette rendíthetetlen hitemet a színház
erejében, a színházban mint embereket
összekovácsoló eszközben, mely által szeretet és
béke árad szét. Olyan erő ez, mely a párbeszéd
új dimenzióit nyitja meg az eltérő rasszok,
etnikumok, bőrszínek és hitek közt, mely
megtanított elfogadni másokat, és belém
csepegtette, hogy a jó egyesíti az emberiséget,
míg a rossz csak megoszt. Jó és rossz harca a
színház egyik lényeges témája. Végül a józan ész
felülemelkedik, az emberi természet pedig
felzárkózik mindahhoz, ami jó, tiszta és
erényes.
Az ősidők óta szenvedést hozó háborúkat gonosz
ösztönök indították, melyek egyszerűen
képtelenek a szépség felismerésére. A színház
tisztán látja a szépséget, sőt, azt is
mondhatjuk, hogy egyetlen más művészet sem képes
a szépség olymértékű megragadására, mint a
színház. A színház a szépség minden
kifejezésének gyűjtőedénye. Akik nem értékelik a
szépséget, az életet sem tudják értékelni.
A színház élet. Soha nem hárult még ránk ekkora
súllyal a felelősség, hogy leleplezzük a
haszontalan háborúkat és eszmekülönbségeket,
melyek gyakran felütik csúf fejüket, ha nem
riasztja őket a tudat ébersége. Véget kell
vetnünk az erőszaknak, a meggondolatlan
gyilkolásnak. Világunkban mindennapossá váltak e
jelenségek, melyeket súlyosbít a bűnös gazdagság
és siralmas szegénység közt tátongó szakadék, a
föld számos részére lesújtó, megállíthatatlan
AIDS és egyéb betegségek, a sivatagosodás és
aszály, a szenvedés számos megnyilvánulása. És
hiányzik az igazi párbeszéd, az egyetlen
lehetőség, hogy világunkat jobbá, boldogabbá
tegyük.
Ó, ti, színházi emberek! Olyan ez, mintha vihar
sújtana, elborítana a kétség és gyanakvás pora!
Látásunk elhalványult, hangunk alig hallható a
lármában, mely távol tart minket egymástól. Ha
nem lenne a párbeszédbe és annak egyedülálló
művészi formájába, a színházba vetett hitünk,
elsodorna a vihar, mely minden követ megmozgat,
hogy megosszon bennünket. Szembe kell szállnunk
azokkal, akik a vihart szítják. Nem
elpusztítanunk kell őket, hanem szembeszállnunk
velük, felül kell emelkednünk az általuk kavart
vihar fertőzött levegőjén.
Egyesítenünk kell erőinket, hogy üzenetünket
közvetíthessük, és barátságot kössünk
mindazokkal, akik a népek és emberek
testvériségét kívánják.
Egyszerű halandók vagyunk, de a színház örök,
akár az élet. |
|
|
Parti Nagy Lajos üzenete |
A verejték luxusa
Abban, hogy felnőtt emberek estéről estére mások
bőrébe bújva mutatják meg önmagukat, méghozzá
életre-halálra, s mindezt más emberek egymás
alatt, mellett, fölött üldögélve szenvedélyesen
bámulják, önmagukat ismerve fel a játszó
személyekben estéről estére, nos, abban van
valami gyönyörű képtelenség. A színházban.
Amiképpen maga a csoda, hogy e tevékenység nem
nagy, de nem is jelentéktelen hányadát még
mindig művészetnek lehet nevezni. Én erről a
hányadról beszélek. És arról, hogy egyre inkább
ezt a képtelenséget tartom a színházművészet
legfő hatóerejének. Azt, hogy
megismételhetetlen, hogy atavisztikus, tehát
örök. Azt, hogy már nem is lehetne, nem is kéne
lennie, ki-ki hazavihetné az egyetlen
stúdióminőségű előadást dvd-n és lejátszhatná a
tűzfalnagyságú képernyőjén ahányszor csak
akarja, mégis, ez a dolog, ez a közös lélegzet
kifogyhatatlan. Nő és leszárad és újranő,
időről-időre megújul kőszínházon belül és kívül,
hiszen szobában, pincében, rakétabázison, bárhol
lehet művészetet csinálni. S persze vacakot is
bárhol, belül és kívül. De most ne a vacakról
essék szó. Épületeket be lehet zárni,
előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a
színházat, mint néző és színész áhítatos
performance-át, nem lehet megszűntetni. Minél
kevésbé kéne lennie, annál jobban kell a
színház. A személyesség, az egyszeriség
minősége, varázsereje tartja meg, teszi
nélkülözhetetlenné a Földön, s jó esetben
valamivel a föld fölött. Kell a színpadi huzat
rebbenése a néző arcán, kell a por, a lámpahő és
a verejték finom emberszaga, kell a jelentő
emberi test, melyet más testek megfeszítve
figyelnek. Kell, de nem muszáj. A művészet
luxus, ezen belül luxus tehát a színházművészet
is. E kijelentésben nincs semmi elitizmus, ettől
nem kell tartani, és úgy gondolom, belátni sem
oly nehéz. Igen, a színház luxus, mint a
nevetés, a sírás, a szappan vagy a naplemente.
Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e? |
|
|
2008.
Robert Lepage üzenete |
Sokféle feltevés van
arról, hogyan jött létre a színház, ezek közül
egy mese-változat érintett meg a leginkább: az
idők kezdetén egy éjszaka az emberek
összegyűltek a kőbarlangban a tűz körül és
meséltek egymásnak. Egyszer csak valamelyiküknek
az az ötlete támadt, hogy meséjét saját
árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a
természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg
a kőbarlang falán. A többiek elbűvölten
figyelték, és világosan felismerték, melyik árny
az erős és melyik a gyenge, az elnyomó és az
elnyomott, az Isten és a halandó.
Napjainkban a reflektorok fénye helyettesíti az
örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang
falát. És bármennyire is tisztelek néhány
puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy
a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a
színházban, és nem szabad fenyegetésként
értelmezni, inkább egységteremtő eszközként.
A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy
képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új
eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan
mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan
segíthetné az emberek közti megértést, ha saját
maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne
azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia,
a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha
saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji
keveredést és integrációt?
Ha a művész a világot a maga egészében akarja
megmutatni, új formákat és gondolatokat kell
megfogalmaznia, és bíznia kell a néző
intelligenciájában, hogy az örökös fény- és
árnyjátékban képes felfedezni az emberit.
Igaz, ha az ember túl sokat játszik a tűzzel,
előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a
szerencsében is része lehet, hogy elkápráztat és
megvilágosít.
Fordította: Lakos
Anna |
|
|
2009.
Augusto Boal üzenete |
Különösek az emberi
társadalmak mindennapjai, de bizonyos
alkalmakkor mégis színházi előadásokra van
szükségünk. Ezek fontos társasági események,
olyanok, mint amilyenre most eljöttek.
Nem tudatosul bennünk, de az emberi kapcsolatok
színházi mintákat követnek: a tér használata, a
testbeszéd, a szavak megválasztása, a
hanghordozás, a gondolatok és érzelmek ütközése,
vagyis mindaz, amit a színházban bemutatunk, és
saját életünkben is megélünk, azt sugallja: a
színház teremtett minket!
A menyegzők, a temetések spektákulumok, de
egyben a mindennapi élet jól ismert rítusai is.
A ceremóniák, a reggeli kávézások, a köszönések,
a bátortalan szerelmek és a viharos
szenvedélyek, a szenátorok tanácskozása,
diplomaták találkozója, ez mind színház.
Művészetünk arra tanít, hogy nyitottan fogadjuk
be a mindennapi élet előadásait, melyekben
egyformán vagyunk színészek és nézők, s
elmosódik a színpad meg a zsöllye közti határ.
Valamennyien művészek vagyunk: a színház arra
tanít, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló, de
már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem
vesszük. A megszokott láthatatlanná válik, és
épp azért hozunk létre előadásokat, hogy
megvilágítsuk mindennapi életünk színpadát.
Múlt év szeptemberében egy váratlan „színházi
meglepetés" csapott le ránk: azt képzeltük, hogy
biztonságos világban élünk, és bár távoli, vad
tájakon háborúk, népirtások, vérengzések
tombolnak, embereket kínoznak, mi biztonságban
élünk, pénzünket tekintélyes bankokban helyeztük
el, vagy becsületes brókerre bíztuk; aztán azt
akarták elhitetni velünk, hogy ez a pénz nem is
létezett, hogy csak néhány, egyáltalán nem
virtuális, de nem is megbízható vagy
tiszteletreméltó közgazdász siralmas, virtuális
agyszüleménye volt. Ez rossz színház, sötét
cselszövés, amelyben néhányan sokat nyertek, és
sokan mindent elvesztettek. A gazdag országok
politikusai titkos megbeszéléseket tartottak, és
csodatévő megoldásokkal álltak elő. Mi, a nézők,
az áldozatok, az erkély utolsó soraiba
szorultunk.
Húsz évvel ezelőtt Racine: Phédráját rendeztem
Rio de Janeiróban. A díszlet szegényes volt: a
földön két tehénbőr, körülötte bambuszrudak.
Minden előadás előtt a következőket mondtam a
színészeimnek: „Vége a próbáknak, annak, hogy
napról napra újabb variációkat próbáljunk ki.
Amikor átlépitek a bambuszkerítést, közületek
senki sem hazudhat többé. A színház az elrejtett
igazság maga."
Amikor a felszín mögé nézünk: mindenütt
elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és
kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen
világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy
másfajta társadalmat képzeljünk el.
Meggyőződésünk, hogy ez lehetséges. A mi dolgunk
hát, hogy ezt a színpad deszkáin és az életben
megvalósítsuk.
Nézzék meg az előadást, és amikor hazatérnek,
játsszák el a saját darabjukat, és vegyék észre
azt, ami kiböki a szemük, de soha nem látták
meg. A színház nem esemény, hanem életmód!
Mindannyian színészek vagyunk: állampolgárnak
lenni annyit jelent, hogy nem elégszünk meg
azzal, hogy társadalomban élünk, hanem
megváltoztatjuk azt.
Fordította: Lakos
Anna |
|
|
2010.
Judi Dench üzenete |
A Színházi Világnap
megteremi a lehetőséget, hogy a maga
sokféleségében ünnepeljük a Színházat, amely
nemcsak a szórakoztatás és az inspiráció
forrása, hanem a világ minden táján képes a
különböző kultúrájú emberek sokaságát
egyesíteni. A színház még ennél is több: a
nevelés és a tudás átadásának lehetősége.
Mindenhol van színház, és nem pusztán
hagyományos színházi keretek között: játszani
lehet egy kicsi, afrikai faluban, az örmény
hegyek lábánál, a Csendes-óceán pici szigetén. A
színháznak pusztán térre és közönségre van
szüksége. A színház képes megnevettetni,
megríkatni bennünket, de el is gondolkodtat és
cselekvésre késztet.
A színházi előadás csapatmunka gyümölcse. A
közönség csak a színészeket látja, a háttérben
azonban rengeteg ember dolgozik, de őket nem
látjuk. Pedig ugyanolyan fontosak, mint a
színészek. Sokféle, speciális ismerettel
rendelkeznek és hozzáértésükkel lehetővé teszik
egy előadás megszületését, bemutatását. A
sikerekből, diadalokból nekik is jár.
Március 27. a Színházi Világnap hivatalos
dátuma. De minden napnak Színházi Világnapnak
kellene lennie, mert a mi felelősségünk, hogy
fenntartsuk a közönség szórakoztatását,
nevelését és épülését szolgáló hagyományt, amely
nélkül létezni sem tudnánk. |
|
|
2011.
Jessica A. Kaahwa üzenete
|
Ez a mostani ünnep
jól tükrözi, hogy a színháznak milyen fontos
szerepe lehet a közösségek felrázásában, a
megosztottság felszámolásában.
Gondoltak-e már arra, hogy a színház milyen
fontos lehet a béke és a népek közötti
megbékélés megteremtésében? A nemzetek hatalmas
összegeket fordítanak arra, hogy nyugalmat
teremtsenek a világ konfliktusokkal terhelt
zónáiban, de kevés figyelmet szentelnek a
színháznak, ami valódi lehetőséget kínál az
ellentétek feloldására. Hogyan lehet békét
teremteni a Földön, ha az ehhez szükséges
eszközöket főként elnyomó hatalmak biztosítják?
A félelemmel és gyanakvással átjárt lelkekbe
finoman fészkeli be magát a színház,
megváltoztatja az embert, az önmagáról
kialakított képét, és választási lehetőségek
sorát kínálja fel neki, és általa a közösségnek.
A színház értelmet ad a mának, és megóv a
bizonytalan jövőtől. A színház egyszerűen és
közvetlenül foglalkozik társadalmi kérdésekkel.
A színház olyan tapasztalatokat sűrít magába,
amelyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk az
előítéleteken.
A színház szószólója és eszköze a közösség
haladó gondolatainak, amelyeket védelmeznünk
kell, ha veszélybe kerülnek.
A békésebb jövő békés eszközöket igényel,
olyanokat, amelyek hozzásegítenek az értékek
felismeréséhez, megértéséhez. A színház
egyetemes kifejezésmód, nyelv, amely a békesség
és a megnyugvás üzenetét küldi.
A színház sok embert megmozgat, és ezáltal arra
ösztönözi őket, hogy megváltoztassák korábbi
felfogásukat, és ily módon megadja az esélyt,
hogy az újra felfedezett tudás és valóság
ismeretében döntsenek, válasszanak. Mint minden
más művészeti forma, a színház is akkor
prosperál, ha a mindennapi élet részeként a
konfliktusok és a megbékélés égető kérdésivel
foglalkozik.
A társadalmi változás és fejlődés
elősegítőjeként a színház jelen van a háborúktól
dúlt területeken is, ahol krónikus szegénységtől
és betegségektől szenvednek az ott élők. Számos
sikeres történetet ismerünk, amelyek arról
szólnak, hogyan mozgósította a színház a
közvéleményt, hogyan segített abban, hogy a
szenvedők öntudatra ébredjenek, és képesek
legyenek feldolgozni traumáikat. Az olyan
kulturális platformok, mint amilyen a Nemzetközi
Színházi Intézet, amelynek célja „a népek
közötti béke és barátság megerősítése", már
ennek nevében működnek.
Milyen cinikus, ha egy olyan korban, mint a
mienk, amelyben ismerjük a színház hatalmát,
olyan erők biztosítsák a világbékét, amelyek
fegyverekkel és bombákkal harcolnak. Hogyan is
szolgálhatnák a megnyugvást az elidegenítés
eszközei?
A Színházi Világnap alkalmából arra kérem
Önöket, hogy gondolkozzanak el ezen a
perspektíván, és mától kezdve tekintsék a
színházat a párbeszéd, a társadalmi változások
eszközének. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége
hatalmas összegeket fordít arra, hogy fenntartsa
a békét a világban, pedig a színház olyan
alternatíva lehetne, amely spontán, emberi, nem
olyan költséges, de sokkal eredményesebb.
Bizonyára nem csak egyetlen válasz lehetséges
arra, hogyan lehet harmóniát teremteni, de az
biztos, hogy a színház ennek egyik hatásos
eszköze. |
|
|
2012.
John Malkovich üzenete |
Nagy megtiszteltetés
a számomra, hogy az UNESCO égisze alatt működő
Nemzetközi Színházi Intézet engem kért fel az
ötvenedik Színházi Világnap üzenetének
megfogalmazására. A színházakban dolgozó
társaimnak, barátaimnak küldöm rövid
gondolataimat.
Kívánom, hogy munkátok legyen nagyszerű és
eredeti. Mély, megindító, elgondolkodtató és
egyedi. Azt kívánom, hogy segítsen elgondolkodni
azon, mit is jelent embernek lenni, és mindezt
szívvel-lélekkel, őszintén, nyíltan és
méltósággal tegyétek. Azt kívánom, hogy
győzzétek le a viszontagságokat, a cenzúrát, a
szegénységet és a nihilizmust, melyekkel
közületek sokaknak meg kell küzdeni. Tehetséggel
és kérlelhetetlenül tanítsatok arra, hogy a
maguk összetettségében értsük meg az emberi
érzelmeket. Ez egy egész élet munkája, amelyet
alázattal és kíváncsisággal valósítsatok meg.
Kívánom, hogy tehetségetek legjavát adva - és ez
is csak kivételes és rövid pillanatokban
lehetséges - sikerrel fogalmazzátok meg a
"hogyan éljünk?" alapvető kérdését. Így legyen! |
|
|
2013.
Dario Fo üzenete |
Hajdanán a hatalom
intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette
őket az országból. A színészek és a társulatok
ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és
közönséget találjanak; és mindennek a válság az
oka.
A hatalmon levők tehát már nem akarják
ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával
és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a
színészeknek se terük, se publikumuk nincs,
akihez szólhatnának.
Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a
hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta
tartani a komédiásokat, mert azok nagy
népszerűségnek örvendtek.
Köztudott, hogy a Commedia dell’Arte
színészeinek tömeges elvándorlása az
Ellenreformáció korában következett be, amikor
elrendelték a színházi terek elpusztítását,
különösen Rómában, ahol a szent város
meggyalázásával vádolták őket. XII. Ince pápa, a
polgárság konzervatívabb és a klérus magas rangú
képviselőinek kitartó nyomására 1697-ben
elrendelte a Tordinona színház bezárását,
amelynek színpadán a moralisták szerint a
legtöbb obszcén előadást játszották.
Az Ellenreformáció korában, az Észak-Itáliában
működő Carlo Borromeo bíboros tevékenységének
nagy részét a „milánói hívek” megváltásának
szentelte, méghozzá úgy, hogy különbséget tett a
művészet, mint a szellemi nevelés legmagasabb
formája és a színház között, amely szerinte a
szentségtörés és a hiúság megnyilvánulása. Egy –
a munkatársaihoz írt – levelében, amit
emlékezetből idézek, többé-kevésbé a
következőket fogalmazza meg:
„Mi, akik a mérgező gyomok elpusztítására
vállalkozunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt,
hogy tűzre vessük a gyalázatos szövegeket, hogy
kitöröljük ezeket az emberi emlékezetből, és
üldözzük azokat, akik mindezt kinyomtatják.
Nyilvánvaló azonban, hogy amíg mi aludtunk, az
ördög újra meg újra megújuló ravaszsággal
munkálkodott. Mennyivel mélyebben hatja át a
lelket az, amit a szem lát, mint ami az ilyen
könyvekben olvasható! Mennyivel súlyosabban
rombolja a fiatal fiúk és lányok elméjét a
kimondott szó és az azt kísérő gesztus, mint a
könyv lapjain olvasható holt szavak.
Következésképpen sürgősen el kell űzni a
városainkból a színészeket, ahogy ezt a
nemkívánatos személyekkel tesszük."
Éppen ezért a válság megoldására az az egyetlen
reményünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és
főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal
akarnak foglalkozni: így kialakul majd a
komédiásoknak és színházcsinálóknak egy új
diaszpórája, amely a tiltásokból minden
képzeletet felülmúló erényt farag, és új
színházat hoz létre". |
|
|
2014.
Brett Bailey üzenete |
Ahol emberi közösség
van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan
Szelleme. Kis falvakban a fák tövében, a
nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola
előcsarnokában, mezőn, templomban;
nyomortelepen, köztéren, szabadidő központban és
belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek,
hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű
színházi világban, amelyet teljes létünkkel,
lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy
kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát,
sokféleségét, sebezhetőségét.
Összegyűlünk, hogy sírjunk és emlékezzünk,
nevessünk és elmerengjünk, hogy tanuljunk,
állítsunk és elképzeljünk valamit. Hogy
elgyönyörködjünk a technikai tudáson, hogy
megjelenítsük az Isteneket. Hogy visszafojtott
lélegzettel figyeljük, azt, hogy mindannyian
mennyire nyitottak vagyunk a szépre, az
együttérzésre és a szörnyűségre. Hogy
feltöltődjünk és erősebbek legyünk. Hogy
ünnepeljük a különböző kultúrák gazdagságát és
szertefoszlassuk a bennünket elválasztó
határokat.
Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az
Előadás elfojthatatlan Szelleme. Az előadás
közösségből születik, és különböző hagyományok
maszkjait és jelmezeit ölti magára. Az előadás
felhasználja a nyelvet, a ritmust, a
gesztusokat, és megtisztítja az utat közöttünk.
Mi művészek, akik ezzel az ősi Szellemmel
dolgozunk, arra ítéltettünk, hogy szívünkön,
gondolatainkon és testünkön átszűrve feltárjuk a
valóságot a maga mindennapiságában és fénylő
titokzatosságában.
Egy olyan korban, amelyben sok millió ember a
túlélésért küzd, elnyomó rendszerektől és a
kizsákmányoló kapitalizmustól szenved, menekül a
konfliktusok és a nehézségek elől, egy olyan
korban, amelyben magánéletünket behálózzák a
titkosszolgálatok, és tolakodó kormányok
cenzúrázzák minden szavunkat; egy olyan korban,
amelyben erdőket irtanak ki, fajokat végeznek
ki, és óceánokat szennyeznek: mi az, amiről
beszélnünk kell?
Ebben az egyenlőtlen világban, amelyben a
legfőbb hatalom birtokosai arról akarnak
meggyőzni minket, hogy létezik egyetlen nemzet,
egyetlen faj, egyetlen nem, egyetlen szexuális
preferencia, egyetlen vallás, egyetlen
ideológia, egyetlen kultúra, amely felsőbbrendű
az összes többinél, védhető-e az a gondolat,
mely szerint a művészetek és a politika
szétválasztható?
Mi, az arénák és színpadok művészei, vajon
alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott
igényeinek, vagy élünk a hatalmunkkal,
megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását,
magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük,
elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a
reményre, az őszinte együttműködésre épülő
világot teremtünk? |
|
|
2015.
Krzysztof Warlikowski
üzenete |
A színház igaz
mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb
megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház,
ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli
újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok
forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek
gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat,
akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak.
Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot
teremtenénk, ami a közönséggel folytatott
párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre
épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen
a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a
szenvedélyeket.
Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után
olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel
ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek
hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat
időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára
gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De
közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell
Coetzeet is.
Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése
– és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok,
hanem az emberek közötti kapcsolatok és
társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas
kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk
életének, akik a világvégét követően létezünk.
Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik
gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt
jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk
róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá
válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi
pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba
szorítottnak érezzük magunkat. Nem vagyunk már
képesek tornyokat építeni, a falak pedig −
amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel −,
már nem védenek meg semmitől, éppen
ellenkezőleg, maguk is védelemre és
gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk
nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy
észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És
éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen
ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen
oda, ahová nem szabadna.
„A monda a megmagyarázhatatlant próbálja
magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra
megmagyarázhatatlanságban kell végződnie.” − e
szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló
mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra
vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a
színháznak. Valóságra épülő és újra a
megmagyarázhatatlanságban végződő színházat
kívánok minden munkatársnak – a színpadon
lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt –
teljes szívemből.
Fordította: dr.
Pászt Patrícia |
|
|
2016.
Anatolij Vasziljev üzenete |
Szükség van-e
színházra?
Kérdezik a színházban csalódott szakmabeliek
ezrei és a színházba belefáradt emberek milliói.
Mire jó az?
A színház manapság jelentéktelenné vált a
városokban és az országokban lejátszódó
tragédiákhoz képest.
Mi számunkra a színház?
Aranyozott karzatok és páholyok, bársonyszékek,
mesterkélt hangok, vagy ellenkezőleg, valami
egészen más: – mocsokkal és vérrel borított
fekete doboz, és benne egy rakás megvadult
meztelen test.
Mit tud nekünk mondani?
Bármit!
A színház bármit el tud mondani.
Azt is, ahogy az istenek az egekben élnek, ahogy
a rabok barlangokban szenvednek és ahogy a
szenvedély felemel, a szerelem elpusztít, hogy
mennyire nincs szükség jó emberre, hogy hazugság
ural mindent, és ahogy az emberek a lakásaikban
élnek, a gyerekek pedig – a menekülttáborokban,
és ahogy visszatérnek a sivatagba, és ahogy
elválnak a szeretteiktől, a színház mindenről
képes beszélni.
A színház mindig volt, és örökké lesz.
Az eljövendő ötven-hetven évben különösen nagy
szükség lesz rá. Mert valamennyi művészet közül
csakis a színház az – ahol a szó szájtól szájig,
a tekintet szemtől szemig, a mozdulat kéztől
kézig, testtől testig hatol. Nincs szüksége
közvetítőre. A színház a világ áttetsző fénye,
se Dél, se Észak, se Kelet, se Nyugat – ő maga a
fény, a világ négy sarkából árasztja el a
világosság, és bárki számára felismerhető,
közelítsen hozzá ellenségesen vagy barátságosan.
Különböző színházakra van szükség.
Valamennyi lehetséges forma közül elsősorban a
színház archaikus formáira lesz igény. A
rituális formák színháza nem állítható szembe a
civilizált népek színházával. A világi kultúra
egyre jobban kiüresedik, a „kulturális
információ” kiszorítja az egyszerű, lényegi
dolgokat, és elveszi a reményt, hogy egy nap
találkozzunk velük.
A színház nyitva áll. Szabad a belépés.
Fenébe a kütyükkel és a számítógépekkel –
menjetek színházba, foglaljátok el a zsöllyéket
és a balkonokat, hallgassátok a szavakat és
nézzétek az élő történeteket – itt van nektek a
színház, ne becsüljétek le, ne hagyjátok ki
rohanó életetekből.
Mindenféle színházra szükség van.
Csupán egyetlen színházra nincs szükség – a
politikai játszmák színházára, a politikai
egérfogó színházára, a politikusok színházára, a
politika színházára. És legkevésbé a mindennapi
terror színházára – legyen bár egyéni vagy
kollektív; nincs szükségünk a hullák színházára,
az utcákon és tereken, a fővárosokban és vidéken
folyó vér színházára vallások és etnikumok
között.
Fordította: Kozma
András |
|
|
2017.
Isabelle Huppert üzenete |
55 év óta minden
tavasszal megünnepeljük a Színházi Világnapot.
Mintha 24 óra alatt bejárnánk a színházi
univerzumot, kezdve a NO-val és a Kathakalival,
folytatva a Pekingi Operával és a Kathakalival,
elidőzünk Görögországban, Aiszkhülosztól,
Szophoklésztől Skandináviába látogatunk Ibsenhez
és Strindberghez, majd Angliában Sarah Kane-től
Itáliába száguldunk Pirandellóhoz, azután
Franciaországba, Párizsba, ahol talán a legtöbb
külföldi társulatot látjuk vendégül.
Azután innen, Racine-tól és Molière-től
átsuhanunk Oroszországba Csehovhoz, majd
átrepülünk az Atlanti óceánon, hogy a napot egy
kaliforniai egyetemi kampuszon fejezzük be, ahol
fiatalemberek értelmezik újra a színházat. Mert
a színház mindig újjászületik. A színházi
konvenciókat újra és újra le kell rombolni. Mert
a színház csak így maradhat eleven. A színház
gazdag, átível téren és időn, a kortárs művek az
elmúlt századok alkotásaiból is inspirálódnak,
ha egy klasszikus színdarabot napjainkban
mutatnak be, az mai és modern lesz.
A Színházi Világnap különleges alkalom. Időn és
téren átívelő ünnep. Jean Tardieu (1903-1995)
francia költő, író, drámaírót idézem: „Ami a
teret illeti, azt kell tudni, hogy melyik a
leghosszabb út két pont között… Ami pedig az
időt, tized másodperc pontossággal mérjük meg,
hogy mennyi idő kell az «örökkévalóság» szó
kimondásához.” A tér-idő kapcsán így fogalmaz:
„Elalvás előtt összpontosítsunk a tér két
pontjára, és számítsuk ki, hogy (vágy)álmunkban
mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egyikből a
másikba jussunk.” Itt az álom szót szeretném
kiemelni. Az az érzésem, mintha Jean Tardieu és
Bob Wilson találkozott volna egymással. A
Színházi Világnap lényegét nagyszerűen foglalja
össze Samuel Beckett, aki Winnie-vel mondatja
ki: « Ó, milyen szép ez a mai nap! Megint egy
szép nap! »
Amikor a világnapi üzenet megírásán
gondolkodtam, felidéztem azokat a jeleneteket,
amelyekben játszottam. Így tehát nem egyedül
érkezem erre az ünnepségre, az UNESCO
székházának színháztermébe. Elkísérnek azok,
akiket a színpadon életre keltettem, pedig azt
hinné az ember, hogy az utolsó előadással
megválik a szerepeitől. De ez nem így van.
Tovább élik bennünk titkos életük, készen arra,
hogy segítséget nyújtsanak egy új szerep
eljátszásában, vagy megnehezítsék azt. Így él
bennem Phedra, Araminte, Orlando, Hedda Gabler,
Médea, Merteuil, Blanche Dubois… De azok is itt
vannak velem, akiket nézőként szerettem és
megtapsoltam. Ezáltal enyém az egész világ.
Görög vagyok és afrikai, szír, velencei, orosz,
brazil, perzsa, római, japán, marseille-i, New
York-i, filippino, argentin, norvég, koreai,
német, osztrák, angol vagyok. Ez az igazi
globalizáció.
1964-ben a színházi világnap alkalmából Laurence
Olivier bejelentette, hogy egy századig tartó
harc után végre megnyílik Angliában a Nemzeti
Színház, amely szándékai szerint nemzetközivé
válik, repertoárjában mindenképp. Tudta jól,
hogy Shakespeare mindenkié, az egész világé.
Az első Színházi Világnapi üzenetet 1962-ben
Jean Cocteau – Az első utazásom szerzője – írta.
Ő 80 nap alatt kerülte meg a Földet, én másként
tettem meg ezt az utat: 80 filmmel és
előadással. Mindig meglepetést okozok azzal,
hogy nem teszek különbséget a színházi és filmes
színészi játék között. Higgyék el, nincs
különbség.
Én itt nem színésznőként szólalok meg, hanem
mindazoknak a nevében, akiknek köszönhetően a
színház tovább él. Ez a feladatunk és
kötelességünk. Nem mi adunk életet a színháznak,
hanem általa létezünk. A színház erős, mindent
túlél, háborút, cenzúrát, pénzhiányt. Elég egy
üres tér és a színész. Vagy színésznő. Mit
csinál, mit mond? A közönség figyeli, és soha ne
feledjük, közönség nélkül nincs színház.
Egyetlen néző közönség. De azért ne legyen túl
sok üres szék a nézőtéren. Kivéve Ionescónál. A
székek című darab végén az Öregasszony azt
mondja: „Igen, igen, haljunk meg dicsőségünk
teljében… Haljunk meg, hogy nevünket legendába
szőjék… Legalább egy utcát neveznek el rólunk…”
A Színházi Világnap tehát 55 éve létezik. Én
vagyok a nyolcadik nő, akit felkértek az üzenet
megírására. Nem is tudom, hogy az üzenet a
megfelelő szó. Elődeim, (beleértve a férfiakat
is) a színházról szólva szabadságról,
eredetiségről beszéltek, felidézték a
multikulturalitást, a szépséget. 2013-ban Dario
Fo azt mondta: „.. abban reménykedhetünk, hogy
üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a
fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni:
így kialakul majd a komédiások és
színházcsinálók új diaszpórája, amely a
tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt
farag, és új színházat hoz létre.” Szép
megfogalmazás, méltó arra, hogy egy politikai
program része legyen. Franciaországban nemsokára
választások lesznek, így azt javasolom a
bennünket kormányozni vágyóknak, figyeljenek
arra, hogy a színház milyen fontos és hasznos.
Ne legyen boszorkányüldözés!
A színház számomra a másik embert jelenti, a
dialógust, a gyűlölet hiányát. Nem tudom mit
jelent a népek közötti barátság, de hiszek a
közösségben, a nézők és a színészek
barátságában, azoknak az együttműködésében,
akiket a színház összehoz: az írókban,
fordítókban, világosítókban, az öltöztetőkben, a
díszlettervezőkben és díszítőkben, színészekben,
mindazokban, akik csinálják és akik nézik az
előadást.
A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem,
hogy szeret minket…. ahogy mi is szeretjük őt.
Emlékszem egy öreg ügyelőre, aki mielőtt felment
a függöny, minden este a kulisszák mögött női
hangot imitálva mondta „Helyet a színháznak!"
Fordította: Lakos
Anna |
|
|
2018.
Simon McBurney üzenete |
Líbia északi
vidékén, a kürénei partoktól alig
félmérföldnyire van egy hatalmas barlang.
Nyolcvan méter széles, húsz méter magas. A
helyiek nyelvén Hauh Fteah a neve. Az 1951-ben
végzett szénizotópos kormeghatározás szerint
legalább százezer éve folyamatos itt az emberi
jelenlét. A régészek több használati tárgy
mellet egy csontfurulyát is feltártak, amelynek
kora negyven- és hetvenezer év közé tehető.
Amikor gyerekkoromban ezt meghallottam,
megkérdeztem apámtól:
„Ók is ismerték a zenét?”
Mire ő rám mosolygott:
„Mint minden emberi közösség.”
Amerikában született apám őskorkutató volt, ő
végezte az első ásatást a kürénei Hauah
Fetah-ban.
Büszke vagyok rá, hogy én lehetek az idei
Színházi Világnap európai képviselője.
1963-ban, amikor az atomháború fenyegetése
súlyosan nehezedett a világra, nagy elődöm,
Arthur Miller ezt mondta: „Ha olyan korban
kényszerülünk írni, amikor a diplomácia és a
politika karja ilyen fájdalmasan rövid és
erőtlen, a művészet delikát, ám olykor
messzebbre érő ölelésére hárul a feladat, hogy
az emberi közösséget összetartsa.”
A „dráma” szó eredete a görög „dran”, ami annyit
jelent: tenni; a „színház” – teátrum – alapja
pedig a görög „theatron”, szó szerint:
„nézőtér”. Olyan hely, ahol nem egyszerűen csak
nézünk, de meglátunk, felfogunk, megértünk
dolgokat. Kétezernégyszáz évvel ezelőtt az
ifjabb Polükleitosz megtervezte a nagy
epidauroszi színházat. Ennek a 14.000 főt
befogadó amfiteátrumnak egészen csodálatos az
akusztikája. Ha a színpad közepén meggyújtunk
egy szál gyufát, a sercenést mind a
tizennégyezer néző hallja. Az ókori görög
színházakra jellemző módon, miközben a közönség
a színészeket nézte, a tájat is látta a
háttérben. Nemcsak különböző terek kapcsolódtak
azonnal egybe ezáltal – a nézők közössége, a
színház maga és a természetes környezet –, de az
idő síkjai is. Miközben a darab elmúlt korok
mítoszait keltette életre a jelenben, a néző a
színpadon túl azt is láthatta, ami legvégül majd
befogadja: a Természetet.
Az egyik legfontosabb felismerés, amelyet a
londoni Globe színház újraépítésének
köszönhetünk szintén azt érinti, amit látunk. A
fényről van szó: a színpad és a nézőtér
egyformán világos. Nézők és játszók látják
egymást. Mindvégig. Bármerre pillantunk,
mindenütt emberek. És ez megérteti velünk, hogy
egy nagy monológ – például Hamleté vagy Macbethé
– sosem magányos tépelődés, hanem nyilvános
vita.
Olyan korban élünk, amikor nehéz tisztán látni.
A valótlan állítások nagyobb dózisban áradnak
felénk, mint valaha a történelem során vagy a
történelem előtti időkben. Bármely „tény”
megkérdőjelezhető, és akármilyen legenda igényt
formálhat a figyelmünkre mint „igazság”. Az
egyik ilyen valótlan állítás különösképp
makacsul támad, és mindenáron igyekszik
elválasztani bennünket. Az igazságtól. És
egymástól. Nevezetesen az, hogy mind
elszigetelten létezünk. Egyik embercsoport és a
másik. Férfiak és nők. Ember és természet.
De miközben korunk jellemzője a megosztottság,
az óriási mozgások idejét is éljük. Az ember
soha a történelem során nem kelt útra ekkora
tömegben; sokan menekülnek: gyalog, vagy ha kell
úszva. Vándorolnak, költözködnek
földgolyó-szerte. És ez még csak a kezdet.
Látjuk, mi erre az automatikus válasz:
határzárak, falak, kizárás, elkülönítés.
Zsarnoki világrendben élünk, ahol a közöny a
hivatalos valuta és ahol a reménység csempészett
zugáru. Ehhez a zsarnoksághoz pedig
hozzátartozik nemcsak a tér, de az idő fölötti
ellenőrzés is. Olyan korban élünk, amely lemond
a jelenről. Az épp csak elmúltra és a
közeljövőre összpontosít. Ez nincs a
birtokomban. Azt meg fogom venni. Most, hogy az
már az enyém, meg kell szereznem a következő…
valamit. A múlt mélysége eltörölve. A jövő
következmények nélküli.
Sokan mondják, hogy a színház jottányit sem tud
és nem fog ezen változtatni. Csakhogy a színház
nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely,
hajlamos vagyok azt mondani: menedék. Ahol az
emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé
formálódnak. Ahogy ez mindig is volt. Minden
színház az adott emberi közösség méretével
azonos, legyen az ötven vagy tizennégyezer fős,
egy nomád szekérkaraván vagy az ókori Athén
egyharmada.
És mert a színház csakis a jelenben létezhet,
ezt a katasztrofális időszemléletet is kikezdi.
A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése
pedig az előadó és a közönség közösségi
cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de
most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők
nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az
előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban
nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy
némulunk el a döbbenettől. És abban a
pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük
a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt
hittük, épp belőlünk fakadóan választ el
bennünket – egyéni tudatunk behatároltsága –
valójában nem ismer határt. Közös
mindannyiunkban.
És nem lehet bennünket megállítani. Minden este
újra felbukkanunk. A színészek és a nézők
esténként összegyűlnek, és lejátszódik ismét
ugyanaz a dráma. Hiszen – amint az író, John
Berger mondja –: „A színház természetében mélyen
ott rejlik a rituális visszatérés lehetősége”;
épp ezért volt mindig is a kisemmizettek
művészete – ámde a világ szétesése miatt
mindannyian azok vagyunk. Ahol játszók és nézők
egybegyűlnek, ott mindig is újrajátszanak olyan
történeteket, amelyeket sehol másutt nem lehet
elmesélni. Operaházakban, nagyvárosok
színházaiban, a menekülőknek menedéket adó
táborokban Líbia északi vidékén, vagy bármerre a
világban. És mindig is egybeköt, közösséggé
forraszt bennünket ez az újrajátszás.
Ha Epidauroszban volnánk, fölnézhetnénk, és
látnánk, miként igaz ez a tág horizontra: hogy
mindig is része leszünk a természetnek – nem
szakadhatunk tőle, ahogyan ettől a bolygótól sem
szakadhatunk el. Ha a Globe színházban volnánk,
tapasztalnánk, hogy a személyesnek tűnő kérdések
valójában mindannyiunkhoz szólnak. És ha a
negyvenezer éves kürénei furulyát tartanánk a
kezünkben, megértenénk, hogy a múlt és a jelen
itt elválaszthatatlan, és hogy az emberi
közösség láncolatát zsarnokok és demagógok sosem
törhetik szét.
Fordította: Upor
László |
|
|
2019.
Carlos Celdrán üzenete |
Színházi eszmélésem
előtt mestereim már javában munkálkodtak. Saját
életük maradványaira építettek hajlékot és
költészetet. Közülük sokan ismeretlenek vagy
alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a
zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában
dolgoztak csendben, alázatosan, majd sok évnyi
munka és nagyszerű teljesítmények után lassan
elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor
megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, azt is
megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget
kaptam tőlük: nincs más, mint a
megismételhetetlen pillanat megélése; a
pillanaté, amikor a színház sötétjében
találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a
mozdulat és a leleplező szó igazsága. Színházi
szülőhazám találkozásokból épül a város
legkülönbözőbb pontjairól érkező nézőkkel. Ők
azok, akik estéről estére azért jönnek el a
színházainkba, hogy megosszanak velünk néhány
percet, néhány órát. Ezekből a kivételes
pillanatokból áll az életem, amikor nem saját
magammal és szenvedéseimmel törődöm.
Újjászületek, és megértem a színház hivatását:
átélni az adott, a múló pillanat puszta
igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a
reflektorok fényében mondunk és teszünk. Ez
mutatja meg leginkább, milyenek vagyunk.
Színházi szülőhazám, az enyém és a színészeimé
azokból a pillanatokból szövődik, melyekben nem
bújunk maszkok mögé, nincs többé mellébeszélés
és félelem, hanem mi magunk vagyunk, és a
sötétben megfogjuk egymás kezét.
A színházi hagyomány
nem hierarchikus. Senki sem gondolja, hogy a
színháznak lenne a világban vagy egy városban
vagy egy kiemelt épületben egyetlen központja. A
színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a
földrajzot, de beleavatkozik mindazok életébe,
akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden
színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan,
világos és szép pillanatokat, mindegyikük
ugyanúgy tűnik el, és nincs semmilyen
természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy
mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen
formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető
bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek
közepette csak pillanatokra valósítják meg az
igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a
szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad
utánuk néhány adat, fotó, videó felvétel,
elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a
felvételekből a közönség csendes rezdülései
hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és
átélt pillanat varázsa is, ami
megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Ez csak
néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az
élet.
Amikor
megértettem, hogy a színház önmagában is olyan,
mint egy ország, a világot behálózó hatalmas
terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el
onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te
vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid,
akikre szükséged van. Otthonodtól távol a
mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a
látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a
legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és
az argonauták útját: légy az a mozdulatlan
utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb
és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a
pillanathoz vezet el, amikor a hozzád
hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a
szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és
összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod
szédítő, gazdagsága felmérhetetlen és senki nem
teheti semmissé. Valójában nem fogjuk fel, hogy
ez az utazás a nép képzeletében, a legtávolabbi
földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári,
etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem
mozdulok, otthon maradok, látszólag nyugodtan,
valójában éjjel és nappal munkába merülve,
hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem
titka.
Fordította: Lakos Anna
Forrás : ITI Magyar Központja |
|
|
2020.
Shahid Nadeem üzenete |
A
színház mint szentély
A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza
Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi
költőről szóló előadásának végén egy idős férfi
és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a
nagy szúfit játszotta. “Az unokám beteg,
megáldaná őt?”. A színész meglepődve ezt
válaszolta: “Én csak egy színész vagyok, aki
Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon.” Az
öregember így felelt: “Fiam, te nem színész
vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő
avatárja.” Hirtelen a színház teljesen más
felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben
a színész az általa megformált szereplő
megtestesülésévé válik.
A fentiekhez hasonló történetek minden
kultúrában megtalálhatóak. Ezek hidat alkotnak
közöttünk, a színházcsinálók és az olykor
tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség
között. Játék közben néha elragad bennünket
színházi eszményünk, a társadalmi változások
előmozdításában betöltött szerepünk, és
elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen
kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen
megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró
lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes.
A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási
fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor
bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé
sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra
visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a
közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust
és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk
kell a világunk és a bolygónk iránti
felelősséget is. A színháznak nemes és fontos
szerepe van azon energiák felszabadításában és
mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy
az emberiség szakadékba zuhanjon.
A színház képes a színpadot szakrális térré
változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély
alázattal érintik meg a színpad deszkáját,
mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban
összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje
helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész
és közönsége, múlt és jövő között. A színházi
alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek
valóban megtestesülései lehetnek az általuk
játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a
lehetőség, hogy szentéllyé váljon. |
|
|
A Magyar Teátrumi
Társaság üzenete |
A
magyar színpad szent, jól tudjuk ezt, hiszen a
kezdetek óta az volt, nemzeti nyelvünk,
kulturális emlékezetünk ápolásának
legjelentősebb közösségi tere. A magyar színház
és a világ színháza nem tehet mást: szövegeket
mond, beszél, mutat, fogalmaz át – láttat és
hallat. És természetesen az együtt élő nézőit
résztvevővé akarja tenni.
De színházi elődeink a társadalmi felelősséget
is mélyen átérezték és tanúsították: az 1848.
március 15-i félbeszakadt Bánk bán idején, az
első világháború front- és
hadifogolyszínházaiban, a sebesültek
megsegítésére tartott estélyeken, de
tanúsították a második világégésben lebombázott
színházak – akár saját kezű – újjáépítésével,
vagy az 1956-os forradalomban, az 1989-90-es
eseményekben való bátor kiállással.
Színház bárhol születhet és születik, ahol
szükség van rá, sokszor Thália templomain kívül
is, ha a helyzet úgy kívánja. Színházaink,
színművészeink, színházi dolgozóink a mostani
emberpróbáló időszakban is bátran, józanul
állnak helyt, felismerve, hogy néha bizony az a
felelős döntés, ha a színház bezárja kapuit.
Sokan közülük, kihasználva ismertségüket és a
rájuk irányuló médiafigyelmet, türelemre, egymás
iránti felelősségvállalásra, otthonmaradásra
biztatták a nézőiket. Miközben tudták azt, hogy
az elmaradt előadások számukra súlyos
bevételkiesést okoznak. Egyre több színház és
zenekar vállalja, hogy előadásait, koncertjeit
interneten közvetíti, ezzel is enyhítve
valamelyest a kényszerű elszigetelődés
nehézségét. Más intézmények alkalmi
közvetítésekkel, felolvasószínházi előadásokkal
jelentkeznek, vagy korábbi előadások felvételeit
teszik közzé az interneten, amelyek segítik a
jelenlegi kényszerhelyzet megértését,
feldolgozását.
A közönséggel szinte együtt lélegző színművészek
számára igen hálátlan helyzetek ezek: üres
széksoroknak játszani, arctalan kamerák előtt,
lemondva a taps feloldozó, közösségteremtő
pillanatairól. De mégis úgy döntenek, hogy nem
maradnak, nem maradhatnak némák. Tudják, hogy az
élő emberi szóra most még inkább szükség van,
hogy a művészet gyógyító erejének megérzése, a
teremtő képzelet életben tartása nemzetünk
szellemi egészségének záloga. Ebben kellett és
kellene most talán még fokozottabban: észnél,
érzésnél, okos indulatnál lennünk.
A színházi világnapon így távolból mondunk
köszönetet színművészeinknek, színházban dolgozó
kollégáinknak józan helytállásukért, társadalmi
szolidaritásukért, kreatív és leleményes
megoldásaikért, amelyekkel közönségüket
átsegítik a kényszerű magány időszakán, hogy az
új évadban ismét együtt ünnepelhessük a magyar
színház csodálatos gazdagságát. Ehhez kívánunk
mindenkinek szellemi és érzelmi erőt, jókedvet,
bőséget és védő kart. |
|
|
2021.
Helen Mirren üzenete |
Rendkívül nehéz időszak köszöntött az
előadóművészetekre, rengeteg alkotó, technikus,
színházi szakember küzd most egy olyan
szakmában, amelyhez eleve hozzátartozik a
bizonytalanság.
Talán ez a mindig jelenlévő bizonytalanság még
alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bölcsességgel
és bátorsággal vészeljék át a pandémiát.
Képzelőerejük már a megváltozott körülmények
közt is megmutatkozott, az internet segítségével
újszerű, szórakoztató és megrendítő módokat
találtak arra, hogy a közönséggel kapcsolatba
lépjenek.
Amióta létezünk ezen a bolygón, azóta mesélünk
történeteket egymásnak. Gyönyörű színházi
kultúránk is addig fog élni, amíg mi, emberek a
Földön vagyunk.
Az írók, tervezők, táncosok, énekesek,
színészek, zenészek, rendezők kreativitását nem
lehet elfojtani – az nemsokára ismét ki fog
bontakozni, friss energiákat megmozgatva és
újraértelmezve a világot, amin valamennyien
osztozunk.
Már alig várom! |
|
|
|
|
|
|