2020. Shahid Nadeem üzenete	A színház mint szentély A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi költőről szóló előadásának végén egy idős férfi és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a nagy szúfit játszotta. “Az unokám beteg, megáldaná őt?”. A színész meglepődve ezt válaszolta: “Én csak egy színész vagyok, aki Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon.” Az öregember így felelt: “Fiam, te nem színész vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő avatárja.” Hirtelen a színház teljesen más felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben a színész az általa megformált szereplő megtestesülésévé válik. A fentiekhez hasonló történetek minden kultúrában megtalálhatóak. Ezek hidat alkotnak közöttünk, a színházcsinálók és az olykor tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség között. Játék közben néha elragad bennünket színházi eszményünk, a társadalmi változások előmozdításában betöltött szerepünk, és elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes. A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk kell a világunk és a bolygónk iránti felelősséget is. A színháznak nemes és fontos szerepe van azon energiák felszabadításában és mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon. A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.
A Magyar Teátrumi Társaság üzenete	A magyar színpad szent, jól tudjuk ezt, hiszen a kezdetek óta az volt, nemzeti nyelvünk, kulturális emlékezetünk ápolásának legjelentősebb közösségi tere. A magyar színház és a világ színháza nem tehet mást: szövegeket mond, beszél, mutat, fogalmaz át – láttat és hallat. És természetesen az együtt élő nézőit résztvevővé akarja tenni. De színházi elődeink a társadalmi felelősséget is mélyen átérezték és tanúsították: az 1848. március 15-i félbeszakadt Bánk bán idején, az első világháború front- és hadifogolyszínházaiban, a sebesültek megsegítésére tartott estélyeken, de tanúsították a második világégésben lebombázott színházak – akár saját kezű – újjáépítésével, vagy az 1956-os forradalomban, az 1989-90-es eseményekben való bátor kiállással. Színház bárhol születhet és születik, ahol szükség van rá, sokszor Thália templomain kívül is, ha a helyzet úgy kívánja. Színházaink, színművészeink, színházi dolgozóink a mostani emberpróbáló időszakban is bátran, józanul állnak helyt, felismerve, hogy néha bizony az a felelős döntés, ha a színház bezárja kapuit. Sokan közülük, kihasználva ismertségüket és a rájuk irányuló médiafigyelmet, türelemre, egymás iránti felelősségvállalásra, otthonmaradásra biztatták a nézőiket. Miközben tudták azt, hogy az elmaradt előadások számukra súlyos bevételkiesést okoznak. Egyre több színház és zenekar vállalja, hogy előadásait, koncertjeit interneten közvetíti, ezzel is enyhítve valamelyest a kényszerű elszigetelődés nehézségét. Más intézmények alkalmi közvetítésekkel, felolvasószínházi előadásokkal jelentkeznek, vagy korábbi előadások felvételeit teszik közzé az interneten, amelyek segítik a jelenlegi kényszerhelyzet megértését, feldolgozását. A közönséggel szinte együtt lélegző színművészek számára igen hálátlan helyzetek ezek: üres széksoroknak játszani, arctalan kamerák előtt, lemondva a taps feloldozó, közösségteremtő pillanatairól. De mégis úgy döntenek, hogy nem maradnak, nem maradhatnak némák. Tudják, hogy az élő emberi szóra most még inkább szükség van, hogy a művészet gyógyító erejének megérzése, a teremtő képzelet életben tartása nemzetünk szellemi egészségének záloga. Ebben kellett és kellene most talán még fokozottabban: észnél, érzésnél, okos indulatnál lennünk. A színházi világnapon így távolból mondunk köszönetet színművészeinknek, színházban dolgozó kollégáinknak józan helytállásukért, társadalmi szolidaritásukért, kreatív és leleményes megoldásaikért, amelyekkel közönségüket átsegítik a kényszerű magány időszakán, hogy az új évadban ismét együtt ünnepelhessük a magyar színház csodálatos gazdagságát. Ehhez kívánunk mindenkinek szellemi és érzelmi erőt, jókedvet, bőséget és védő kart.
1999. Vigdís Finnbogadóttir üzenete részlet	... a színház pontosan akkora, amekkora a való világ, se nem kisebb, se nem nagyobb. Témája és tárgya megcélozhat ugyan hatalmasabb dimenziókat, de megjelenési formájában mindig életnagyságú marad, és ekként is érzékeljük. Épp ezért egészen másfajta izgalmat és gyönyörûséget is érzünk, mint a moziban, illetve a tévé vagy a számítógép elôtt ülve: viszonyunk az eseményekhez alapvetôen emberibb és közvetlenebb. Kívánjunk hát az élô színháznak hosszú és eredményekben gazdag életet, és legyünk hálásak, valahányszor új vagy felújított színjátékra gördül föl a függöny bárhol a Földön.
2000. Michel Tremblay üzenete	Több mint kétezer évvel ezelőtt kérdezte Euripidész Élektrája: Miként is kezdjem a vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként fogalmazzam meg? Korunk eufemizmusainak és üres retorikájának közegében, amikor jobbnak tűnik megkímélni érzéseinket, semmint nevükön nevezni, Agamemnón lányának jajkiáltása semmit sem veszített érvényességéből. Hogy vádoljon. Kíméletlen legyen. Provokáljon. Zavarjon. Végtére is nem ez volna a színház szerepe? A mindenáron való egyetemesség lendületében és a körültekintés nélküli globalizálódás sodrásában mindannyiunkat az a veszély fenyeget, hogy világunk falu nagyságúra zsugorodik, ahol egyformaság uralkodik, s amelyben bizony nem lesz könnyű a színház sora ebben a mind erőteljesebben sterilizált társadalomban, ahol mindössze két-három mindenható kulturális szörnyeteg parancsol. Annak beteges kívánsága, hogy minden hasonlóvá váljék egymáshoz a földön arra fog vezetni, hogy végül minden elveszíti sajátos jellegét. Menekvés a harmadik évezred kezdetén inkább azokban a halkabb hangokban rejlik, amelyek a világ több sarkából felhangzanak, szembeszegülnek az igazságtalansággal és a színház legalapvetőbb szerepére utalnak: felmutatják az ember lényegét, lepárolják és a magasba emelik, hogy megoszthassák majd az egész világgal. Ezek a halkabb hangok Skóciából, Írországból, Dél-Afrikából, Québecből, Norvégiából és Új-Zélandból hallhatók. Ezekből áll össze elégedetlenségünk felkiáltása, amely azután mindenütt visszhangra talál. Néha sajátos helyi akusztikája lesz és eredetének különös hangzása sejthető benne, amely nem tartalmaz semmiféle globálisat, mert születésük egyediségét őrzik. És ami még több: mindenkihez szólnak, mert elsősorban egyvalakihez címezték ezeket a szavakat, egy sajátos közönséghez, amelyre éppen azért tud hatni, mert felismeri benne saját zűrzavarát és gondjait, és képes arra, hogy sírjon vagy nevessen magán. És ha az arckép igazi hasonlóságot őriz, akkor az egész világ önmagára ismerhet benne. Egy drámai szöveg egyetemességének titka nem azon a helyen rejlik, ahol született, hanem éppen emberségében, állításainak érvényességében és szépségének szerkezetében. Az írók nem lesznek egyetemesebbek csak azért, mert Párizsban vagy New Yorkban írnak, és nem Chicotimiben vagy Port-au-Prince-ben. Akkor szólnak mindannyiunkhoz, amikor megfogalmazzák azt, amit a legjobban ismernek, és a közönség pedig kész lesz arra, hogy önkritikus legyen, amikor önmagát pillantja meg és erre éppen a színház csodája ad lehetőséget, igen, a bele vetett hittel, őszinteségükkel, hogy leírják és megénekeljék az emberi lelket, belepillantva misztériumába és felvillantva kincseit. Csehov egyetemessége nem abban rejlik, hogy orosznak született, hanem abban a zsenialitásban, amelynek révén úgy írhatta le az orosz lelket, hogy arra minden ember ráismerhet. Ugyanez érvényes minden zsenire, de az egyszerűen jó drámaszerzőkre is. Minden sora annak a dialógusnak, amit egy szerző leír bárhol a földön, lényegénél fogva egyetemes, ha kifejezi Élektra felkiáltásának igazságát: Miként is kezdjem vádjaimat? Miként fejezzem be? Miként fogalmazzam meg?
2001. Jakovosz Kambanellisz üzenete	Azt hiszem, a Színház sohasem szűnik meg. Még ha paradoxul hangzik is, úgy gondolom, hogy ez a régi művészet egyben a jövõ egyik művészeti ága is. Nem azoknak az akaratán múlik ez, akik színházat csinálnak - a drámaírók, színészek, rendezõk és a többiek, akik létrehozzák az elõadásokat - , hanem Önökön, a népen, a közönségen, amely a jövõben is akarja majd a műfaj létezését. Mire alapozom a Színház jövõjérõl szóló optimista jóslatomat? Arra a meggyõzõdésre, hogy a színházi alkotás az ember lelki szükségleteibõl fakad, olyan szükségletekbõl, amelyeket soha nem fognak elpusztítani. Kövessék, kérem, néhány gondolatomat, amelyek igazolni látszanak ezt a véleményt. Milyen régi történetnek tűnik már, hogy az ember a Holdra lépett! Már az sem tesz ránk különösebb benyomást, hogy űrhajó ment a Marsra és mintákat hozott a bolygó talajából! Már épül az a hatalmas űrállomás, amely űrturistákat és nászutasokat fogad majd, és a távoli bolygókra repülõ és onnan fényképeket küldõ űrhajók mára majdnem mindennaposakká váltak. Mégis, bár abban a korban élünk, amelyben az emberiség meghódítja a világűrt, továbbra is járunk színházba, és ott vagyunk annak a művészetnek a terében, amely ugyanezen egyszerű eszközök segítségével létezett és működött már akkor is, amikor a napórát nagy technikai felfedezésnek tartották. Az én véleményem szerint az emberek és a színház között ez az egyértelmű és idõtlen kapcsolat: örök. Azért gondolom így, mert bár a színház társadalmilag alakult ki, mégis, eredeténél fogva, természeti jelenség. A színház abból az idõbõl származik, amikor az elsõ emberek elkezdtek emlékezni az élményeikre és megjelenítették õket, abból az idõbõl, amikor az emberek elkezdték tervezni a cselekedeteiket és elképzelni, hogy hogyan fogják végrehajtani azokat. Az elsõ társulatok és az elsõ elõadások férfiak és nõk fejében jöttek létre. Minden emberrel vele születik az a szükséglet és az a képesség, hogy elõadásokat teremtsen. Megfigyelték-e már, hogy kivétel nélkül mindegyikünk rendelkezik egy társulattal, amelyben magunk játsszuk a fõszerepet és ugyanakkor mi magunk vagyunk a közönség? Gyakran a drámát is mi írjuk és rendezzük, sõt mi tervezzük a társulat díszleteit is. Mikor és hogyan történik ez? Hát nem ezt tesszük-e, amikor egy érdekes vagy döntõ találkozóra készülünk? Elképzeljük az egész jelenetet, hogy eldöntsük, hogyan viselkedjünk majd. Emlékeink és álmaink nem ennek a magántársulatnak az elõadásai-e? Ezért gondolom, hogy a színház sosem fog megszűnni, mert azt hiszem, hogy a férfiak és a nõk sosem fogják feladni az önismeretért folytatott küzdelmet; azt az egzisztenciális igényt, hogy szemlélõi legyenek saját lényüknek és cselekedeteiknek; sem az emberi léleknek azokat az elemeit, amelyekbõl a színház művészete kinõtt, amelyekbõl ezer és ezer éven át újjászületett, és amelyekbõl újjá is fog születni mindaddig, amíg emberi lények lesznek a szerelem gyümölcsei.
2002. Girish Karnad üzenete	A Natyasastra az egyik legkorábbi értekezés a színházról. Legalább a Kr. e. harmadik évszázadból származik, és első fejezete a dráma születését meséli el. Abban az időben a világ mélyre süllyedt a bűnbe. Az emberek esztelen szenvedélyek rabjai voltak. Új eszközt kellett találni ("mely kellemes a szemnek és a fülnek, egyszersmind nevelő hatású"), amely majd fölemeli az emberiséget. Ezért Brahma, a Teremtő, a négy Véda (a szent szövegek) részleteiből összeállított egy ötödiket, Az előadások védájá-t. De mert az istenek nem tudnak drámát játszani, az új Védát átadták Bharatának, aki emberi lény volt. És Bharata, száz fia és a Brahma által küldött égi táncosok segítségével, megrendezte az első színdarabot. Az istenek lelkesen segítettek az új művészet kifejezőeszközeinek gazdagításában. A Bharata által bemutatott darab az istenek és a démonok közötti küzdelem történetétvel foglalkozott, és az istenek végső győzelmét ünnepelte. Az istenek és az emberek nagyon örültek az előadásnak. De a közönség soraiban ülő démonok mélyen megsértődtek. Természetfölötti képességeikkel tönkretették az előadást: megbénították a színészek nyelvét, izmait és emlékezetét. Az istenek válaszul a démonokra támadtak és sokukat megölték. Kitört az erőszak. Brahma tehát, a Teremtő, a démonokhoz fordult. A dráma, magyarázta, a három világ megjelenítése. Az élet erkölcsi céljait jeleníti meg, így tehát szellemi; de megjeleníti a világit és az érzékit is - az örömöket és a fájdalmakat. Nincs olyan bölcsesség, olyan művészet, olyan érzelem, amely a drámában jelen ne volna. Ezután megkérte Bharatát, hogy folytassa az előadásokat. Arról nincs hírünk, hogy a második előadás nagyobb sikerrel járt-e, mint az első. A történetet kommentáló tudósok magától értetődőnek veszik, hogy a mítosz elítéli a démonokat. Viselkedésüket annak bizonyságául tekintik, hogy nem értették meg a színház valódi természetét. Így Brahmának a színházról szóló fejtegetése válik a mítosz legfontosabb elemévé. Szerintem ez a mítosz teljes félreértése. Mindenekelőtt az a tény, hogy a démonok nem fizikai erejüket használták, hanem ehelyett "megbénították a színészek nyelvét, izmait és emlékezetét", arra utal, hogy feltűnően jól értették a színjáték finomabb aspektusait. És ami fontosabb: adva van egy köztiszteletben álló szöveg, amit azért írtak, hogy megtanítson minket a színielőadás művészetére és technikájára, amely szöveg az emberiség történetének első előadásáról szól. Más istenek, égi nimfák és tanult színészek mellett maga a Teremtő is részt vesz a projektben. Az eredménynek elsöprő sikernek kéne lennie. Ehelyett arról értesülünk, hogy katasztrofális bukás volt. Van itt egy implicit állítás, amelyet a tudósok nem vettek észre. Vagy amely zavarta őket. Az állításból levonható következtetések persze szemben állnak a későbbi indiai esztétikai szemlélettel, amely szerint a színház fő célja az, hogy elválassza a közönséget a külső világtól és egy közösen élvezett, elvarázsolt állapotba juttassa. A mítosz, ahogy én látom, a színháznak egy olyan lényegi vonására utal, amelyet Brahma tanáros megjegyzései nem is tartalmazhattak, arra, hogy minden előadás - bármilyen gondosan tervezzék is el - magában hordja a bukás, a szétesés és így az erőszak kockázatát. A minimum, ami egy élő előadáshoz szükséges, egy emberi lény, aki játszik (vagyis úgy tesz, mintha valaki más volna), és egy másik, aki nézi őt. Márpedig maga ez a helyzet tele van bizonytalansággal. Sosem volt annyi dráma a világon, mint ma. A rádió, a film, a televízió és a video elárasztanak minket drámákkal. De, bár ezek a formák lekötik, netán földühítik a nézőket, egyikükben sem változtatja meg a néző válasza a művészi eseményt magát. Az első előadás mítosza azt mondja, hogy a színházban a drámaíró, a színészek és a nézők egyetlen kontinuumot képeznek, de olyat, amely mindig instabil lesz és így akár robbanékony is lehet. Ez az oka, hogy a színház saját halálos ítéletét írja alá, amikor biztosra megy. Másészt ugyanez az oka annak is, hogy bár néha sivárnak látjuk a jövőjét, a színház mégis tovább fog élni és tovább fog provokálni minket.
2003. Tankred Dorst üzenete	Mindig újból föltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon a színház korszerű-e még. A színház kétezer éve tükrözi a világot, kétezer éve vitatkozik az emberi állapotról. A tragédia végzetesnek mutatta az életet, és a komédia is elég gyakran ezt tette. Az ember hibázott, végzetesen tévedett, küszködött a viszonyaival, hataloméhes volt és gyenge, rosszindulatú és jóhiszemű, felhőtlenül vidám és istenkereső. Mostanában azt hallom, hogy a mi életünket nem lehet többé megragadni a hagyományos színházi eszközökkel, a hagyományos dramaturgiával. Ebből az következik, hogy az ember nem tud többé elmesélni egy történetet. Ehelyett mindenféle szövegek jönnek, dialógus sehol, csupa kijelentés. Dráma semmi. – Életünk horizontján már egy egészen más emberi fajta van emelkedőben: olyan lények, akiket kívánságra, szándék szerint klónoznak és géntechnikailag manipulálnak. Ennek az új, hibátlan embernek, már ha van ilyen, nincs szüksége többé arra a színházra, amelyet mi ismerünk. Számára érthetetlenek volnának azok a konfliktusok, amelyekről ez a színház szól. De nem ismerjük a jövőt. Én azt hiszem, hogy minden erőnkkel és tehetségünkkel, ami – nem tudjuk, kitől - adatott nekünk, meg kell védenünk rossz és szépséges, hibákban gazdag jelenünket, értelmetlen álmainkat és haszontalan erőfeszítéseinket az ismeretlen jövőtől. Eszközeink gazdagok: a színház tisztátalan művészet, amely gátlástalanul fölhasznál mindent, ami az útjába akad. Mindig hűtlen marad az elveihez. Magától értetődően kacsint össze a kordivattal, képeket lop el más médiumoktól, néha lassan beszél, máskor hadar, dadog, elnémul, emelkedett és közönséges, egyes történeteket elkerül vagy tönkrezúz, másokat mégis elmesél. Én bízom benne, hogy a színház mindig újra megtelik élettel, mindaddig, amíg az emberek szükségét érzik, hogy megmutassák és előadják egymásnak, milyenek is ők, milyenek nem és milyennek kellene lenniük. Igen, éljen a színház! Az emberiség egyik nagy találmánya, amely éppen olyan nagyszerű, mint a kerék feltalálása vagy a tűz megszelídítése.
2004. Fathia El Assal üzenete	Minden művészetek atyja a színház. Ez a vitathatatlan igazság, ezért ő az egyetlen és igaz szenvedélyem. Mindig hittem abban, hogy a drámaírók nemes emberi érzéseikkel tűnnek ki. Így üzenetük segítheti a többieket abban, hogy önmaguk fölé emelkedjenek, hogy megszabadulhassanak kudarcai szorításából, a kizsákmányolásból, hogy elnyerhessék méltóságukat. A drámaírónak, hogy sikere legyen e küldetésében és az emberek befolyásolásában, szakmáját igen magas fokon kell művelnie, uralnia kell stílust és művészi kifejezést. Máskülönben üzenetét a legenyhébb fuvallat nyomtalan eltünteti, célt téveszt. Hiszen a művész üzenetét az emberi igazság, a kifejezés érettsége, a hitelesség hordja minden műalkotásban. Nem volna helyes azt gondolni, hogy e tényezők közül bármelyik uralkodhat a többi felett. Azt mondják, hogy a színház olyan művészet, amelynek a szilárd szerkezet az alapja, s mentes minden felesleges díszítménytől, és hogy dialógusai tömörek, sűrűk, véletlenül sem a fecsegők. Azt is mondják, hogy épp ezért a női természettel nem találkozhatik, mert a nő nem tudja magát leválasztani egójáról, következésképp nem tudja magát objektíven kifejezni. Mondják! Erre én azt felelem: a nő, aki kilenc hónapig hordani tud méhében egy új életet, éppúgy képes szilárd és összefüggő darabot is létre hozni. Egyetlen feltétele van: valódi drámaírónak kell lennie. Szerencsére a modern színház megszabadította magát hagyományos formáitól a megújulás több hullámában, mely Pirandellóval kezdődött, Bernrad Shaw-val, Brecht-tel és másokkal folytatódott, az abszurd színházzal, a tagadás színházával, a kísérleti avantgardizmussal. Manapság igen ritka az a szerző, aki hagyományos stílusban ír. Első darabomban (Asszonyok maszk nélkül) a színház a színházban formulát választottam, mely igen népszerű lett a modern színdarabokban. Az Asszonyok maszk nélkül egy kiáltással és egy kérdéssel kezdődött, mert több tucat, esetleg több száz éves szókkal éreztem magam viselősnek. Lehetséges volna, hogy megjöttek a szülési fájdalmak, melyek legbensőbb lényem feszítik, hogy kiadja magából és kilökje a létezésbe szavaimat? Szavaim! ?szenvedélyem… gyermekkorom… gyermekem! Figyelem hangját. Nem panaszkodik, nem sóhajtozik. Egy megtört és megalázott hang. Egy hang, melyet generációk visszhangoztak. A lelkiismeret a történelem során az üldöztetés és megaláztatás nehéz súlyát hordja. Mindig visszautasítottam, hogy egyetlen olyan kifejezést is papírra vessek, mely nem lelkem legmélyéből fakad. Egyetlen olyan sort, mely nem az igazat szólja a nőről, adni képes erejéről. Ezért kértem meg tollam, hogy esküdjön meg: le nem ír egyetlen sort sem, ha az a frusztráció gyengeségét fogalmazza meg, s hogy esküdjön meg: visszautasít, ha azt érzi, gyáván meghunyászkodom az igazság előtt. Aztán megkértem, segítsen életre kelteni a lehető legtöbb asszonyi sorsot, melyekben osztozom, hogy közelébb kerülhessek hozzájuk, hogy a szószólójuk lehessek. Lemezteleníthetjük magunkat egymás előtt, megszabadíthatjuk magunk az időnk során fölgyűlt rozsdától. Együtt tiltakozhatunk a körülmények és események ellen, melyek megfosztottak minket attól, hogy emberi erőnk előtörhessen. Végül, hiszem, hogy a színház fény, mely megvilágítja az emberiség útját. Fény, mely szerves kapcsolatot biztosít a nézővel azáltal, hogy melegséget teremt közöttünk akár, csak ha olvassa a darabunkat, akár, ha a színpadon nézi azt.
2005. Ariane Mnouchkine üzenete	SEGÍTSÉG! Színház, segíts! Alszom, ébressz fel Eltévedtem a sötétben, vezess a gyertyaláng felé Lusta vagyok, szidj össze Fáradt vagyok, emelj fel Közömbös vagyok, üss meg Közömbös maradok, vágj pofon Félek, bátoríts Tudatlan vagyok, nevelj Szörnyeteg vagyok, tégy jobbá Pöffeszkedő vagyok, nevettess halálra Cinikus vagyok, hozz zavarba Ostoba vagyok, változtass meg Gonosz vagyok, büntess meg Uralkodni vágyó és kegyetlen vagyok, harcolj ellenem Tudálékos vagyok, nevess ki Közönséges vagyok, emelj fel Néma vagyok, bírj szólásra Nem álmodozom többé, nevezz hitványnak és hülyének Feledékeny vagyok, hozd el nekem az Emlékezetet Öregnek és kiszáradtnak érzem magam, hívd elő a Gyermekkort Ügyetlen vagyok, adj Zenét Szomorú vagyok, adj Örömet Süket vagyok, tedd, hogy a Fájdalom üvöltsön a viharban Zaklatott vagyok, adj Bölcsességet Gyenge vagyok, lobbantsd lángra a Barátságot Vak vagyok, idézd meg a Fényességet Hatalmába kerített a Rútság, hozd el a hódító Szépséget Beszippant a Gyűlölet, ajándékozd nekem a Szeretet erejét.
2006. Víctor Hugo Rascón Banda üzenete	REMÉNYSUGÁR Bárcsak mindig színházi világnap lenne. Már csak azért is, hiszen az elmúlt kétezer esztendõben a világon valahol mindig világított a színház lángja. Sokan a kezdetek óta a színház haldoklását jósolják, s ez különösen felerõsödött a mozi, a televízió és az újabb médiumok felbukkanása és fejlõdése óta. A technológia hatalmába kerítette a színpadot, az ember mintha eltûnt volna róla. Vizuális színházzal kísérleteznek, amely közel áll a festészethez és a mozgáshoz, de amely háttérbe szorítja a szót. Születtek elõadások szavak vagy világítás, sõt színész nélkül is. Elõfordult, hogy próbababákat és bábokat állítottak a fényjáték középpontjába.… A technológia arra tett kísérletet, hogy tûzijátékká vagy vásári mutatvánnyá változtassa a színházat. Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy a színház újra a színész és a nézõ szembesülésének, találkozásának a színhelye lesz. A szó visszatér a színpadra. A színház lemondott a tömegkommunikációról, de felismerte saját lényegét: emberek érzelmeket élnek át és közvetítenek, érzéseket, álmaikat osztják meg egymással, s legfõként reményt sugároznak. A színház ma nem történeteket mesél, hanem gondolatokat ad át. A színház zendül, felvilágosít, felkavar, kimozdít, föllelkesít, leleplez, provokál, megtöri a szabályokat. A társadalommal folytat párbeszédet. A mûvészetek között az elsõ, amely azért száll szembe az ürességgel, az árnyakkal és a csenddel, hogy érvényre jusson a szó, a mozgás, a fény és az élet. A színház élõ test: egyidõben hal el és születik újjá hamvaiból. A színház mágikus közlési forma, amelyben mindenki ad és kap, átalakul és átalakít. A színház tükrözi az ember egzisztenciális szorongását, az emberi sors titkait kutatja. A színházban nem az alkotók, hanem a mai társadalom szólal meg. Árt a színháznak például az, ha hiányzik a gyermekek mûvészeti nevelése, ami egyértelmûen megnehezíti a mûvészet felfedezését, befogadását. A szegénység behálózza a világot, elidegeníti a közönséget az elõadás színhelyeitõl, s ezt sokszor a kormányok közömbössége és megvetése is tetézi. A színházban hajdan istenek és emberek viaskodtak egymással, manapság az ember szól a többi emberhez. Ezért a színház több mint maga az élet. A mai bolond világban a színház hitet tesz a józan igazság értéke, az emberség mellett, és a saját sorsunk iránti felelõsségre int. A színház abban segít, hogy megértsük, mi történik velünk, hogy megfogalmazzuk érzéseinket, beszéljünk fájdalmainkról, hogy a mindennapi káoszból és rémálomból kiemelkedve a reményrõl szóljunk. Éljenek a színházi rítus szolgái! Éljen a színház!
2007. Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk üzenete	Kisiskolás koromban ragadott meg a színház varázslatos világa, mely azóta is bűvöletben tart. Kezdetben egyszerűen iskolán kívüli tevékenységnek tekintettem, mely a szellemet és a lelket gazdagítja. Többnek bizonyult, miután íróként, színészként, rendezőként komoly szerepet vállaltam egy-egy színházi produkcióban. Emlékszem egy politikai töltetű darabra, amely dühítette az akkori hatóságot. Mindent elkoboztak, szemem láttára zárták be a színházat. De a fegyveres katonák nehéz bakancsai nem bírták eltiporni a színház szellemét. Ez a szellem menedéket keresett, és mélyen beágyazta magát lényem legmélyébe. Ekkor ismertem fel a színház hatalmas erejét, mellbe vágott igazi lényege, és teljes mértékig meggyőzött arról, hogy mire képes a színház a nemzetek életében, kivált ott, ahol nem nézik jó szemmel a másik, a szembenálló véleményt. A kairói egyetemen töltött éveim alatt a színház ereje és szelleme egyre mélyebb gyökeret vert tudatomba. Mohón olvastam el mindent a színházról, megnéztem a legkülönbözőbb előadásokat. E keresés egyre tudatosabbá vált az elkövetkező években, amikor igyekeztem megismerni mindent, ami a színház világával kapcsolatos. Színházi olvasmányaim, az antik görögöktől egészen napjainkig, ráébresztettek a színház számos formájában lakozó varázslatra, mely képes az emberi lélek rejtett mélységeibe hatolni, felnyitni a szellem titkos kincsesládáit. Ez megerősítette rendíthetetlen hitemet a színház erejében, a színházban mint embereket összekovácsoló eszközben, mely által szeretet és béke árad szét. Olyan erő ez, mely a párbeszéd új dimenzióit nyitja meg az eltérő rasszok, etnikumok, bőrszínek és hitek közt, mely megtanított elfogadni másokat, és belém csepegtette, hogy a jó egyesíti az emberiséget, míg a rossz csak megoszt. Jó és rossz harca a színház egyik lényeges témája. Végül a józan ész felülemelkedik, az emberi természet pedig felzárkózik mindahhoz, ami jó, tiszta és erényes. Az ősidők óta szenvedést hozó háborúkat gonosz ösztönök indították, melyek egyszerűen képtelenek a szépség felismerésére. A színház tisztán látja a szépséget, sőt, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen más művészet sem képes a szépség olymértékű megragadására, mint a színház. A színház a szépség minden kifejezésének gyűjtőedénye. Akik nem értékelik a szépséget, az életet sem tudják értékelni. A színház élet. Soha nem hárult még ránk ekkora súllyal a felelősség, hogy leleplezzük a haszontalan háborúkat és eszmekülönbségeket, melyek gyakran felütik csúf fejüket, ha nem riasztja őket a tudat ébersége. Véget kell vetnünk az erőszaknak, a meggondolatlan gyilkolásnak. Világunkban mindennapossá váltak e jelenségek, melyeket súlyosbít a bűnös gazdagság és siralmas szegénység közt tátongó szakadék, a föld számos részére lesújtó, megállíthatatlan AIDS és egyéb betegségek, a sivatagosodás és aszály, a szenvedés számos megnyilvánulása. És hiányzik az igazi párbeszéd, az egyetlen lehetőség, hogy világunkat jobbá, boldogabbá tegyük. Ó, ti, színházi emberek! Olyan ez, mintha vihar sújtana, elborítana a kétség és gyanakvás pora! Látásunk elhalványult, hangunk alig hallható a lármában, mely távol tart minket egymástól. Ha nem lenne a párbeszédbe és annak egyedülálló művészi formájába, a színházba vetett hitünk, elsodorna a vihar, mely minden követ megmozgat, hogy megosszon bennünket. Szembe kell szállnunk azokkal, akik a vihart szítják. Nem elpusztítanunk kell őket, hanem szembeszállnunk velük, felül kell emelkednünk az általuk kavart vihar fertőzött levegőjén. Egyesítenünk kell erőinket, hogy üzenetünket közvetíthessük, és barátságot kössünk mindazokkal, akik a népek és emberek testvériségét kívánják. Egyszerű halandók vagyunk, de a színház örök, akár az élet.
Parti Nagy Lajos üzenete	A verejték luxusa Abban, hogy felnőtt emberek estéről estére mások bőrébe bújva mutatják meg önmagukat, méghozzá életre-halálra, s mindezt más emberek egymás alatt, mellett, fölött üldögélve szenvedélyesen bámulják, önmagukat ismerve fel a játszó személyekben estéről estére, nos, abban van valami gyönyörű képtelenség. A színházban. Amiképpen maga a csoda, hogy e tevékenység nem nagy, de nem is jelentéktelen hányadát még mindig művészetnek lehet nevezni. Én erről a hányadról beszélek. És arról, hogy egyre inkább ezt a képtelenséget tartom a színházművészet legfő hatóerejének. Azt, hogy megismételhetetlen, hogy atavisztikus, tehát örök. Azt, hogy már nem is lehetne, nem is kéne lennie, ki-ki hazavihetné az egyetlen stúdióminőségű előadást dvd-n és lejátszhatná a tűzfalnagyságú képernyőjén ahányszor csak akarja, mégis, ez a dolog, ez a közös lélegzet kifogyhatatlan. Nő és leszárad és újranő, időről-időre megújul kőszínházon belül és kívül, hiszen szobában, pincében, rakétabázison, bárhol lehet művészetet csinálni. S persze vacakot is bárhol, belül és kívül. De most ne a vacakról essék szó. Épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat, mint néző és színész áhítatos performance-át, nem lehet megszűntetni. Minél kevésbé kéne lennie, annál jobban kell a színház. A személyesség, az egyszeriség minősége, varázsereje tartja meg, teszi nélkülözhetetlenné a Földön, s jó esetben valamivel a föld fölött. Kell a színpadi huzat rebbenése a néző arcán, kell a por, a lámpahő és a verejték finom emberszaga, kell a jelentő emberi test, melyet más testek megfeszítve figyelnek. Kell, de nem muszáj. A művészet luxus, ezen belül luxus tehát a színházművészet is. E kijelentésben nincs semmi elitizmus, ettől nem kell tartani, és úgy gondolom, belátni sem oly nehéz. Igen, a színház luxus, mint a nevetés, a sírás, a szappan vagy a naplemente. Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e?
2008. Robert Lepage üzenete	Sokféle feltevés van arról, hogyan jött létre a színház, ezek közül egy mese-változat érintett meg a leginkább: az idők kezdetén egy éjszaka az emberek összegyűltek a kőbarlangban a tűz körül és meséltek egymásnak. Egyszer csak valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy meséjét saját árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg a kőbarlang falán. A többiek elbűvölten figyelték, és világosan felismerték, melyik árny az erős és melyik a gyenge, az elnyomó és az elnyomott, az Isten és a halandó. Napjainkban a reflektorok fénye helyettesíti az örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang falát. És bármennyire is tisztelek néhány puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a színházban, és nem szabad fenyegetésként értelmezni, inkább egységteremtő eszközként. A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt? Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberit. Igaz, ha az ember túl sokat játszik a tűzzel, előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a szerencsében is része lehet, hogy elkápráztat és megvilágosít. Fordította: Lakos Anna
2009. Augusto Boal üzenete	Különösek az emberi társadalmak mindennapjai, de bizonyos alkalmakkor mégis színházi előadásokra van szükségünk. Ezek fontos társasági események, olyanok, mint amilyenre most eljöttek. Nem tudatosul bennünk, de az emberi kapcsolatok színházi mintákat követnek: a tér használata, a testbeszéd, a szavak megválasztása, a hanghordozás, a gondolatok és érzelmek ütközése, vagyis mindaz, amit a színházban bemutatunk, és saját életünkben is megélünk, azt sugallja: a színház teremtett minket! A menyegzők, a temetések spektákulumok, de egyben a mindennapi élet jól ismert rítusai is. A ceremóniák, a reggeli kávézások, a köszönések, a bátortalan szerelmek és a viharos szenvedélyek, a szenátorok tanácskozása, diplomaták találkozója, ez mind színház. Művészetünk arra tanít, hogy nyitottan fogadjuk be a mindennapi élet előadásait, melyekben egyformán vagyunk színészek és nézők, s elmosódik a színpad meg a zsöllye közti határ. Valamennyien művészek vagyunk: a színház arra tanít, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló, de már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük. A megszokott láthatatlanná válik, és épp azért hozunk létre előadásokat, hogy megvilágítsuk mindennapi életünk színpadát. Múlt év szeptemberében egy váratlan „színházi meglepetés" csapott le ránk: azt képzeltük, hogy biztonságos világban élünk, és bár távoli, vad tájakon háborúk, népirtások, vérengzések tombolnak, embereket kínoznak, mi biztonságban élünk, pénzünket tekintélyes bankokban helyeztük el, vagy becsületes brókerre bíztuk; aztán azt akarták elhitetni velünk, hogy ez a pénz nem is létezett, hogy csak néhány, egyáltalán nem virtuális, de nem is megbízható vagy tiszteletreméltó közgazdász siralmas, virtuális agyszüleménye volt. Ez rossz színház, sötét cselszövés, amelyben néhányan sokat nyertek, és sokan mindent elvesztettek. A gazdag országok politikusai titkos megbeszéléseket tartottak, és csodatévő megoldásokkal álltak elő. Mi, a nézők, az áldozatok, az erkély utolsó soraiba szorultunk. Húsz évvel ezelőtt Racine: Phédráját rendeztem Rio de Janeiróban. A díszlet szegényes volt: a földön két tehénbőr, körülötte bambuszrudak. Minden előadás előtt a következőket mondtam a színészeimnek: „Vége a próbáknak, annak, hogy napról napra újabb variációkat próbáljunk ki. Amikor átlépitek a bambuszkerítést, közületek senki sem hazudhat többé. A színház az elrejtett igazság maga." Amikor a felszín mögé nézünk: mindenütt elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy másfajta társadalmat képzeljünk el. Meggyőződésünk, hogy ez lehetséges. A mi dolgunk hát, hogy ezt a színpad deszkáin és az életben megvalósítsuk. Nézzék meg az előadást, és amikor hazatérnek, játsszák el a saját darabjukat, és vegyék észre azt, ami kiböki a szemük, de soha nem látták meg. A színház nem esemény, hanem életmód! Mindannyian színészek vagyunk: állampolgárnak lenni annyit jelent, hogy nem elégszünk meg azzal, hogy társadalomban élünk, hanem megváltoztatjuk azt. Fordította: Lakos Anna
2010. Judi Dench üzenete	A Színházi Világnap megteremi a lehetőséget, hogy a maga sokféleségében ünnepeljük a Színházat, amely nemcsak a szórakoztatás és az inspiráció forrása, hanem a világ minden táján képes a különböző kultúrájú emberek sokaságát egyesíteni. A színház még ennél is több: a nevelés és a tudás átadásának lehetősége. Mindenhol van színház, és nem pusztán hagyományos színházi keretek között: játszani lehet egy kicsi, afrikai faluban, az örmény hegyek lábánál, a Csendes-óceán pici szigetén. A színháznak pusztán térre és közönségre van szüksége. A színház képes megnevettetni, megríkatni bennünket, de el is gondolkodtat és cselekvésre késztet. A színházi előadás csapatmunka gyümölcse. A közönség csak a színészeket látja, a háttérben azonban rengeteg ember dolgozik, de őket nem látjuk. Pedig ugyanolyan fontosak, mint a színészek. Sokféle, speciális ismerettel rendelkeznek és hozzáértésükkel lehetővé teszik egy előadás megszületését, bemutatását. A sikerekből, diadalokból nekik is jár. Március 27. a Színházi Világnap hivatalos dátuma. De minden napnak Színházi Világnapnak kellene lennie, mert a mi felelősségünk, hogy fenntartsuk a közönség szórakoztatását, nevelését és épülését szolgáló hagyományt, amely nélkül létezni sem tudnánk.
2011. Jessica A. Kaahwa üzenete	Ez a mostani ünnep jól tükrözi, hogy a színháznak milyen fontos szerepe lehet a közösségek felrázásában, a megosztottság felszámolásában. Gondoltak-e már arra, hogy a színház milyen fontos lehet a béke és a népek közötti megbékélés megteremtésében? A nemzetek hatalmas összegeket fordítanak arra, hogy nyugalmat teremtsenek a világ konfliktusokkal terhelt zónáiban, de kevés figyelmet szentelnek a színháznak, ami valódi lehetőséget kínál az ellentétek feloldására. Hogyan lehet békét teremteni a Földön, ha az ehhez szükséges eszközöket főként elnyomó hatalmak biztosítják? A félelemmel és gyanakvással átjárt lelkekbe finoman fészkeli be magát a színház, megváltoztatja az embert, az önmagáról kialakított képét, és választási lehetőségek sorát kínálja fel neki, és általa a közösségnek. A színház értelmet ad a mának, és megóv a bizonytalan jövőtől. A színház egyszerűen és közvetlenül foglalkozik társadalmi kérdésekkel. A színház olyan tapasztalatokat sűrít magába, amelyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk az előítéleteken. A színház szószólója és eszköze a közösség haladó gondolatainak, amelyeket védelmeznünk kell, ha veszélybe kerülnek. A békésebb jövő békés eszközöket igényel, olyanokat, amelyek hozzásegítenek az értékek felismeréséhez, megértéséhez. A színház egyetemes kifejezésmód, nyelv, amely a békesség és a megnyugvás üzenetét küldi. A színház sok embert megmozgat, és ezáltal arra ösztönözi őket, hogy megváltoztassák korábbi felfogásukat, és ily módon megadja az esélyt, hogy az újra felfedezett tudás és valóság ismeretében döntsenek, válasszanak. Mint minden más művészeti forma, a színház is akkor prosperál, ha a mindennapi élet részeként a konfliktusok és a megbékélés égető kérdésivel foglalkozik. A társadalmi változás és fejlődés elősegítőjeként a színház jelen van a háborúktól dúlt területeken is, ahol krónikus szegénységtől és betegségektől szenvednek az ott élők. Számos sikeres történetet ismerünk, amelyek arról szólnak, hogyan mozgósította a színház a közvéleményt, hogyan segített abban, hogy a szenvedők öntudatra ébredjenek, és képesek legyenek feldolgozni traumáikat. Az olyan kulturális platformok, mint amilyen a Nemzetközi Színházi Intézet, amelynek célja „a népek közötti béke és barátság megerősítése", már ennek nevében működnek. Milyen cinikus, ha egy olyan korban, mint a mienk, amelyben ismerjük a színház hatalmát, olyan erők biztosítsák a világbékét, amelyek fegyverekkel és bombákkal harcolnak. Hogyan is szolgálhatnák a megnyugvást az elidegenítés eszközei? A Színházi Világnap alkalmából arra kérem Önöket, hogy gondolkozzanak el ezen a perspektíván, és mától kezdve tekintsék a színházat a párbeszéd, a társadalmi változások eszközének. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége hatalmas összegeket fordít arra, hogy fenntartsa a békét a világban, pedig a színház olyan alternatíva lehetne, amely spontán, emberi, nem olyan költséges, de sokkal eredményesebb. Bizonyára nem csak egyetlen válasz lehetséges arra, hogyan lehet harmóniát teremteni, de az biztos, hogy a színház ennek egyik hatásos eszköze.
2012. John Malkovich üzenete	Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Színházi Intézet engem kért fel az ötvenedik Színházi Világnap üzenetének megfogalmazására. A színházakban dolgozó társaimnak, barátaimnak küldöm rövid gondolataimat. Kívánom, hogy munkátok legyen nagyszerű és eredeti. Mély, megindító, elgondolkodtató és egyedi. Azt kívánom, hogy segítsen elgondolkodni azon, mit is jelent embernek lenni, és mindezt szívvel-lélekkel, őszintén, nyíltan és méltósággal tegyétek. Azt kívánom, hogy győzzétek le a viszontagságokat, a cenzúrát, a szegénységet és a nihilizmust, melyekkel közületek sokaknak meg kell küzdeni. Tehetséggel és kérlelhetetlenül tanítsatok arra, hogy a maguk összetettségében értsük meg az emberi érzelmeket. Ez egy egész élet munkája, amelyet alázattal és kíváncsisággal valósítsatok meg. Kívánom, hogy tehetségetek legjavát adva - és ez is csak kivételes és rövid pillanatokban lehetséges - sikerrel fogalmazzátok meg a "hogyan éljünk?" alapvető kérdését. Így legyen!
2013. Dario Fo üzenete	Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak; és mindennek a válság az oka. A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának. Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek. Köztudott, hogy a Commedia dell’Arte színészeinek tömeges elvándorlása az Ellenreformáció korában következett be, amikor elrendelték a színházi terek elpusztítását, különösen Rómában, ahol a szent város meggyalázásával vádolták őket. XII. Ince pápa, a polgárság konzervatívabb és a klérus magas rangú képviselőinek kitartó nyomására 1697-ben elrendelte a Tordinona színház bezárását, amelynek színpadán a moralisták szerint a legtöbb obszcén előadást játszották. Az Ellenreformáció korában, az Észak-Itáliában működő Carlo Borromeo bíboros tevékenységének nagy részét a „milánói hívek” megváltásának szentelte, méghozzá úgy, hogy különbséget tett a művészet, mint a szellemi nevelés legmagasabb formája és a színház között, amely szerinte a szentségtörés és a hiúság megnyilvánulása. Egy – a munkatársaihoz írt – levelében, amit emlékezetből idézek, többé-kevésbé a következőket fogalmazza meg: „Mi, akik a mérgező gyomok elpusztítására vállalkozunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy tűzre vessük a gyalázatos szövegeket, hogy kitöröljük ezeket az emberi emlékezetből, és üldözzük azokat, akik mindezt kinyomtatják. Nyilvánvaló azonban, hogy amíg mi aludtunk, az ördög újra meg újra megújuló ravaszsággal munkálkodott. Mennyivel mélyebben hatja át a lelket az, amit a szem lát, mint ami az ilyen könyvekben olvasható! Mennyivel súlyosabban rombolja a fiatal fiúk és lányok elméjét a kimondott szó és az azt kísérő gesztus, mint a könyv lapjain olvasható holt szavak. Következésképpen sürgősen el kell űzni a városainkból a színészeket, ahogy ezt a nemkívánatos személyekkel tesszük." Éppen ezért a válság megoldására az az egyetlen reményünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiásoknak és színházcsinálóknak egy új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre".
2014. Brett Bailey üzenete	Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme. Kis falvakban a fák tövében, a nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola előcsarnokában, mezőn, templomban; nyomortelepen, köztéren, szabadidő központban és belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek, hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű színházi világban, amelyet teljes létünkkel, lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát, sokféleségét, sebezhetőségét. Összegyűlünk, hogy sírjunk és emlékezzünk, nevessünk és elmerengjünk, hogy tanuljunk, állítsunk és elképzeljünk valamit. Hogy elgyönyörködjünk a technikai tudáson, hogy megjelenítsük az Isteneket. Hogy visszafojtott lélegzettel figyeljük, azt, hogy mindannyian mennyire nyitottak vagyunk a szépre, az együttérzésre és a szörnyűségre. Hogy feltöltődjünk és erősebbek legyünk. Hogy ünnepeljük a különböző kultúrák gazdagságát és szertefoszlassuk a bennünket elválasztó határokat. Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme. Az előadás közösségből születik, és különböző hagyományok maszkjait és jelmezeit ölti magára. Az előadás felhasználja a nyelvet, a ritmust, a gesztusokat, és megtisztítja az utat közöttünk. Mi művészek, akik ezzel az ősi Szellemmel dolgozunk, arra ítéltettünk, hogy szívünkön, gondolatainkon és testünkön átszűrve feltárjuk a valóságot a maga mindennapiságában és fénylő titokzatosságában. Egy olyan korban, amelyben sok millió ember a túlélésért küzd, elnyomó rendszerektől és a kizsákmányoló kapitalizmustól szenved, menekül a konfliktusok és a nehézségek elől, egy olyan korban, amelyben magánéletünket behálózzák a titkosszolgálatok, és tolakodó kormányok cenzúrázzák minden szavunkat; egy olyan korban, amelyben erdőket irtanak ki, fajokat végeznek ki, és óceánokat szennyeznek: mi az, amiről beszélnünk kell? Ebben az egyenlőtlen világban, amelyben a legfőbb hatalom birtokosai arról akarnak meggyőzni minket, hogy létezik egyetlen nemzet, egyetlen faj, egyetlen nem, egyetlen szexuális preferencia, egyetlen vallás, egyetlen ideológia, egyetlen kultúra, amely felsőbbrendű az összes többinél, védhető-e az a gondolat, mely szerint a művészetek és a politika szétválasztható? Mi, az arénák és színpadok művészei, vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk a hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását, magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük, elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a reményre, az őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk?
2015. Krzysztof Warlikowski üzenete	A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak. Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket. Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell Coetzeet is. Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése – és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok, hanem az emberek közötti kapcsolatok és társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk életének, akik a világvégét követően létezünk. Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba szorítottnak érezzük magunkat. Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig − amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel −, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna. „A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie.” − e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.   Fordította: dr. Pászt Patrícia
2016. Anatolij Vasziljev üzenete	Szükség van-e színházra? Kérdezik a színházban csalódott szakmabeliek ezrei és a színházba belefáradt emberek milliói. Mire jó az? A színház manapság jelentéktelenné vált a városokban és az országokban lejátszódó tragédiákhoz képest. Mi számunkra a színház? Aranyozott karzatok és páholyok, bársonyszékek, mesterkélt hangok, vagy ellenkezőleg, valami egészen más: – mocsokkal és vérrel borított fekete doboz, és benne egy rakás megvadult meztelen test. Mit tud nekünk mondani? Bármit! A színház bármit el tud mondani. Azt is, ahogy az istenek az egekben élnek, ahogy a rabok barlangokban szenvednek és ahogy a szenvedély felemel, a szerelem elpusztít, hogy mennyire nincs szükség jó emberre, hogy hazugság ural mindent, és ahogy az emberek a lakásaikban élnek, a gyerekek pedig – a menekülttáborokban, és ahogy visszatérnek a sivatagba, és ahogy elválnak a szeretteiktől, a színház mindenről képes beszélni. A színház mindig volt, és örökké lesz. Az eljövendő ötven-hetven évben különösen nagy szükség lesz rá. Mert valamennyi művészet közül csakis a színház az – ahol a szó szájtól szájig, a tekintet szemtől szemig, a mozdulat kéztől kézig, testtől testig hatol. Nincs szüksége közvetítőre. A színház a világ áttetsző fénye, se Dél, se Észak, se Kelet, se Nyugat – ő maga a fény, a világ négy sarkából árasztja el a világosság, és bárki számára felismerhető, közelítsen hozzá ellenségesen vagy barátságosan. Különböző színházakra van szükség. Valamennyi lehetséges forma közül elsősorban a színház archaikus formáira lesz igény. A rituális formák színháza nem állítható szembe a civilizált népek színházával. A világi kultúra egyre jobban kiüresedik, a „kulturális információ” kiszorítja az egyszerű, lényegi dolgokat, és elveszi a reményt, hogy egy nap találkozzunk velük. A színház nyitva áll. Szabad a belépés. Fenébe a kütyükkel és a számítógépekkel – menjetek színházba, foglaljátok el a zsöllyéket és a balkonokat, hallgassátok a szavakat és nézzétek az élő történeteket – itt van nektek a színház, ne becsüljétek le, ne hagyjátok ki rohanó életetekből. Mindenféle színházra szükség van. Csupán egyetlen színházra nincs szükség – a politikai játszmák színházára, a politikai egérfogó színházára, a politikusok színházára, a politika színházára. És legkevésbé a mindennapi terror színházára – legyen bár egyéni vagy kollektív; nincs szükségünk a hullák színházára, az utcákon és tereken, a fővárosokban és vidéken folyó vér színházára vallások és etnikumok között. Fordította: Kozma András
2017. Isabelle Huppert üzenete	55 év óta minden tavasszal megünnepeljük a Színházi Világnapot. Mintha 24 óra alatt bejárnánk a színházi univerzumot, kezdve a NO-val és a Kathakalival, folytatva a Pekingi Operával és a Kathakalival, elidőzünk Görögországban, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől Skandináviába látogatunk Ibsenhez és Strindberghez, majd Angliában Sarah Kane-től Itáliába száguldunk Pirandellóhoz, azután Franciaországba, Párizsba, ahol talán a legtöbb külföldi társulatot látjuk vendégül. Azután innen, Racine-tól és Molière-től átsuhanunk Oroszországba Csehovhoz, majd átrepülünk az Atlanti óceánon, hogy a napot egy kaliforniai egyetemi kampuszon fejezzük be, ahol fiatalemberek értelmezik újra a színházat. Mert a színház mindig újjászületik. A színházi konvenciókat újra és újra le kell rombolni. Mert a színház csak így maradhat eleven. A színház gazdag, átível téren és időn, a kortárs művek az elmúlt századok alkotásaiból is inspirálódnak, ha egy klasszikus színdarabot napjainkban mutatnak be, az mai és modern lesz. A Színházi Világnap különleges alkalom. Időn és téren átívelő ünnep. Jean Tardieu (1903-1995) francia költő, író, drámaírót idézem: „Ami a teret illeti, azt kell tudni, hogy melyik a leghosszabb út két pont között… Ami pedig az időt, tized másodperc pontossággal mérjük meg, hogy mennyi idő kell az «örökkévalóság» szó kimondásához.” A tér-idő kapcsán így fogalmaz: „Elalvás előtt összpontosítsunk a tér két pontjára, és számítsuk ki, hogy (vágy)álmunkban mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egyikből a másikba jussunk.” Itt az álom szót szeretném kiemelni. Az az érzésem, mintha Jean Tardieu és Bob Wilson találkozott volna egymással. A Színházi Világnap lényegét nagyszerűen foglalja össze Samuel Beckett, aki Winnie-vel mondatja ki: « Ó, milyen szép ez a mai nap! Megint egy szép nap! » Amikor a világnapi üzenet megírásán gondolkodtam, felidéztem azokat a jeleneteket, amelyekben játszottam. Így tehát nem egyedül érkezem erre az ünnepségre, az UNESCO székházának színháztermébe. Elkísérnek azok, akiket a színpadon életre keltettem, pedig azt hinné az ember, hogy az utolsó előadással megválik a szerepeitől. De ez nem így van. Tovább élik bennünk titkos életük, készen arra, hogy segítséget nyújtsanak egy új szerep eljátszásában, vagy megnehezítsék azt. Így él bennem Phedra, Araminte, Orlando, Hedda Gabler, Médea, Merteuil, Blanche Dubois… De azok is itt vannak velem, akiket nézőként szerettem és megtapsoltam. Ezáltal enyém az egész világ. Görög vagyok és afrikai, szír, velencei, orosz, brazil, perzsa, római, japán, marseille-i, New York-i, filippino, argentin, norvég, koreai, német, osztrák, angol vagyok. Ez az igazi globalizáció. 1964-ben a színházi világnap alkalmából Laurence Olivier bejelentette, hogy egy századig tartó harc után végre megnyílik Angliában a Nemzeti Színház, amely szándékai szerint nemzetközivé válik, repertoárjában mindenképp. Tudta jól, hogy Shakespeare mindenkié, az egész világé. Az első Színházi Világnapi üzenetet 1962-ben Jean Cocteau – Az első utazásom szerzője – írta. Ő 80 nap alatt kerülte meg a Földet, én másként tettem meg ezt az utat: 80 filmmel és előadással. Mindig meglepetést okozok azzal, hogy nem teszek különbséget a színházi és filmes színészi játék között. Higgyék el, nincs különbség. Én itt nem színésznőként szólalok meg, hanem mindazoknak a nevében, akiknek köszönhetően a színház tovább él. Ez a feladatunk és kötelességünk. Nem mi adunk életet a színháznak, hanem általa létezünk. A színház erős, mindent túlél, háborút, cenzúrát, pénzhiányt. Elég egy üres tér és a színész. Vagy színésznő. Mit csinál, mit mond? A közönség figyeli, és soha ne feledjük, közönség nélkül nincs színház. Egyetlen néző közönség. De azért ne legyen túl sok üres szék a nézőtéren. Kivéve Ionescónál. A székek című darab végén az Öregasszony azt mondja: „Igen, igen, haljunk meg dicsőségünk teljében… Haljunk meg, hogy nevünket legendába szőjék… Legalább egy utcát neveznek el rólunk…” A Színházi Világnap tehát 55 éve létezik. Én vagyok a nyolcadik nő, akit felkértek az üzenet megírására. Nem is tudom, hogy az üzenet a megfelelő szó. Elődeim, (beleértve a férfiakat is) a színházról szólva szabadságról, eredetiségről beszéltek, felidézték a multikulturalitást, a szépséget. 2013-ban Dario Fo azt mondta: „.. abban reménykedhetünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiások és színházcsinálók új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre.” Szép megfogalmazás, méltó arra, hogy egy politikai program része legyen. Franciaországban nemsokára választások lesznek, így azt javasolom a bennünket kormányozni vágyóknak, figyeljenek arra, hogy a színház milyen fontos és hasznos. Ne legyen boszorkányüldözés! A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát. Nem tudom mit jelent a népek közötti barátság, de hiszek a közösségben, a nézők és a színészek barátságában, azoknak az együttműködésében, akiket a színház összehoz: az írókban, fordítókban, világosítókban, az öltöztetőkben, a díszlettervezőkben és díszítőkben, színészekben, mindazokban, akik csinálják és akik nézik az előadást. A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem, hogy szeret minket…. ahogy mi is szeretjük őt. Emlékszem egy öreg ügyelőre, aki mielőtt felment a függöny, minden este a kulisszák mögött női hangot imitálva mondta „Helyet a színháznak!" Fordította: Lakos Anna
2018. Simon McBurney üzenete	Líbia északi vidékén, a kürénei partoktól alig félmérföldnyire van egy hatalmas barlang. Nyolcvan méter széles, húsz méter magas. A helyiek nyelvén Hauh Fteah a neve. Az 1951-ben végzett szénizotópos kormeghatározás szerint legalább százezer éve folyamatos itt az emberi jelenlét. A régészek több használati tárgy mellet egy csontfurulyát is feltártak, amelynek kora negyven- és hetvenezer év közé tehető. Amikor gyerekkoromban ezt meghallottam, megkérdeztem apámtól: „Ók is ismerték a zenét?” Mire ő rám mosolygott: „Mint minden emberi közösség.” Amerikában született apám őskorkutató volt, ő végezte az első ásatást a kürénei Hauah Fetah-ban. Büszke vagyok rá, hogy én lehetek az idei Színházi Világnap európai képviselője. 1963-ban, amikor az atomháború fenyegetése súlyosan nehezedett a világra, nagy elődöm, Arthur Miller ezt mondta: „Ha olyan korban kényszerülünk írni, amikor a diplomácia és a politika karja ilyen fájdalmasan rövid és erőtlen, a művészet delikát, ám olykor messzebbre érő ölelésére hárul a feladat, hogy az emberi közösséget összetartsa.” A „dráma” szó eredete a görög „dran”, ami annyit jelent: tenni; a „színház” – teátrum – alapja pedig a görög „theatron”, szó szerint: „nézőtér”. Olyan hely, ahol nem egyszerűen csak nézünk, de meglátunk, felfogunk, megértünk dolgokat. Kétezernégyszáz évvel ezelőtt az ifjabb Polükleitosz megtervezte a nagy epidauroszi színházat. Ennek a 14.000 főt befogadó amfiteátrumnak egészen csodálatos az akusztikája. Ha a színpad közepén meggyújtunk egy szál gyufát, a sercenést mind a tizennégyezer néző hallja. Az ókori görög színházakra jellemző módon, miközben a közönség a színészeket nézte, a tájat is látta a háttérben. Nemcsak különböző terek kapcsolódtak azonnal egybe ezáltal – a nézők közössége, a színház maga és a természetes környezet –, de az idő síkjai is. Miközben a darab elmúlt korok mítoszait keltette életre a jelenben, a néző a színpadon túl azt is láthatta, ami legvégül majd befogadja: a Természetet. Az egyik legfontosabb felismerés, amelyet a londoni Globe színház újraépítésének köszönhetünk szintén azt érinti, amit látunk. A fényről van szó: a színpad és a nézőtér egyformán világos. Nézők és játszók látják egymást. Mindvégig. Bármerre pillantunk, mindenütt emberek. És ez megérteti velünk, hogy egy nagy monológ – például Hamleté vagy Macbethé – sosem magányos tépelődés, hanem nyilvános vita. Olyan korban élünk, amikor nehéz tisztán látni. A valótlan állítások nagyobb dózisban áradnak felénk, mint valaha a történelem során vagy a történelem előtti időkben. Bármely „tény” megkérdőjelezhető, és akármilyen legenda igényt formálhat a figyelmünkre mint „igazság”. Az egyik ilyen valótlan állítás különösképp makacsul támad, és mindenáron igyekszik elválasztani bennünket. Az igazságtól. És egymástól. Nevezetesen az, hogy mind elszigetelten létezünk. Egyik embercsoport és a másik. Férfiak és nők. Ember és természet. De miközben korunk jellemzője a megosztottság, az óriási mozgások idejét is éljük. Az ember soha a történelem során nem kelt útra ekkora tömegben; sokan menekülnek: gyalog, vagy ha kell úszva. Vándorolnak, költözködnek földgolyó-szerte. És ez még csak a kezdet. Látjuk, mi erre az automatikus válasz: határzárak, falak, kizárás, elkülönítés. Zsarnoki világrendben élünk, ahol a közöny a hivatalos valuta és ahol a reménység csempészett zugáru. Ehhez a zsarnoksághoz pedig hozzátartozik nemcsak a tér, de az idő fölötti ellenőrzés is. Olyan korban élünk, amely lemond a jelenről. Az épp csak elmúltra és a közeljövőre összpontosít. Ez nincs a birtokomban. Azt meg fogom venni. Most, hogy az már az enyém, meg kell szereznem a következő… valamit. A múlt mélysége eltörölve. A jövő következmények nélküli. Sokan mondják, hogy a színház jottányit sem tud és nem fog ezen változtatni. Csakhogy a színház nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék. Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak. Ahogy ez mindig is volt. Minden színház az adott emberi közösség méretével azonos, legyen az ötven vagy tizennégyezer fős, egy nomád szekérkaraván vagy az ókori Athén egyharmada. És mert a színház csakis a jelenben létezhet, ezt a katasztrofális időszemléletet is kikezdi. A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése pedig az előadó és a közönség közösségi cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy némulunk el a döbbenettől. És abban a pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt hittük, épp belőlünk fakadóan választ el bennünket – egyéni tudatunk behatároltsága – valójában nem ismer határt. Közös mindannyiunkban. És nem lehet bennünket megállítani. Minden este újra felbukkanunk. A színészek és a nézők esténként összegyűlnek, és lejátszódik ismét ugyanaz a dráma. Hiszen – amint az író, John Berger mondja –: „A színház természetében mélyen ott rejlik a rituális visszatérés lehetősége”; épp ezért volt mindig is a kisemmizettek művészete – ámde a világ szétesése miatt mindannyian azok vagyunk. Ahol játszók és nézők egybegyűlnek, ott mindig is újrajátszanak olyan történeteket, amelyeket sehol másutt nem lehet elmesélni. Operaházakban, nagyvárosok színházaiban, a menekülőknek menedéket adó táborokban Líbia északi vidékén, vagy bármerre a világban. És mindig is egybeköt, közösséggé forraszt bennünket ez az újrajátszás. Ha Epidauroszban volnánk, fölnézhetnénk, és látnánk, miként igaz ez a tág horizontra: hogy mindig is része leszünk a természetnek – nem szakadhatunk tőle, ahogyan ettől a bolygótól sem szakadhatunk el. Ha a Globe színházban volnánk, tapasztalnánk, hogy a személyesnek tűnő kérdések valójában mindannyiunkhoz szólnak. És ha a negyvenezer éves kürénei furulyát tartanánk a kezünkben, megértenénk, hogy a múlt és a jelen itt elválaszthatatlan, és hogy az emberi közösség láncolatát zsarnokok és demagógok sosem törhetik szét. Fordította: Upor László
2019. Carlos Celdrán üzenete	Színházi eszmélésem előtt mestereim már javában munkálkodtak. Saját életük maradványaira építettek hajlékot és költészetet. Közülük sokan ismeretlenek vagy alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában dolgoztak csendben, alázatosan, majd sok évnyi munka és nagyszerű teljesítmények után lassan elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, azt is megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget kaptam tőlük: nincs más, mint a megismételhetetlen pillanat megélése; a pillanaté, amikor a színház sötétjében találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a mozdulat és a leleplező szó igazsága. Színházi szülőhazám találkozásokból épül a város legkülönbözőbb pontjairól érkező nézőkkel. Ők azok, akik estéről estére azért jönnek el a színházainkba, hogy megosszanak velünk néhány percet, néhány órát. Ezekből a kivételes pillanatokból áll az életem, amikor nem saját magammal és szenvedéseimmel törődöm. Újjászületek, és megértem a színház hivatását: átélni az adott, a múló pillanat puszta igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a reflektorok fényében mondunk és teszünk. Ez mutatja meg leginkább, milyenek vagyunk. Színházi szülőhazám, az enyém és a színészeimé azokból a pillanatokból szövődik, melyekben nem bújunk maszkok mögé, nincs többé mellébeszélés és félelem, hanem mi magunk vagyunk, és a sötétben megfogjuk egymás kezét. A színházi hagyomány nem hierarchikus. Senki sem gondolja, hogy a színháznak lenne a világban vagy egy városban vagy egy kiemelt épületben egyetlen központja. A színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a földrajzot, de beleavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan, világos és szép pillanatokat, mindegyikük ugyanúgy tűnik el, és nincs semmilyen természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósítják meg az igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat, fotó, videó felvétel, elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a felvételekből a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is, ami megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Ez csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet. Amikor megértettem, hogy a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid, akikre szükséged van. Otthonodtól távol a mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és az argonauták útját: légy az a mozdulatlan utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a pillanathoz vezet el, amikor a hozzád hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod szédítő, gazdagsága felmérhetetlen és senki nem teheti semmissé. Valójában nem fogjuk fel, hogy ez az utazás a nép képzeletében, a legtávolabbi földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári, etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem mozdulok, otthon maradok, látszólag nyugodtan, valójában éjjel és nappal munkába merülve, hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka. Fordította: Lakos Anna Forrás : ITI Magyar Központja

Kapcsolat  

|   +3620-384-6658 Bicskei Kiss László  |  

fonixmuhely@gmail.com  |  

Facebook   |

   Impresszum  |  

Oldaltérkép