|
Arcképcsarnok
Atlasz
Gábor
A Főnix Drámastúdió
mozgásszínészet-tanára, a Nyári Kurzusok egyik
irányítója, alkotója. Igazi reneszánsz egyéniség. Tanár
a Képzőművészeti Egyetemen, a XII. Szegedi
Táblaképfestészeti Biennálé fődíjasa, képei országszerte
láthatók, elismert pantomimművész, tanít
mozgásszínészetet, pantomimet, rendez és játszik
színházi előadást, 42 évesen szaltót ugrik, hogy
megmutassa növendéknek vagy színésznek, mire gondolt, s
ha hangszer kerül a keze ügyébe, pillanatokon belül zene
születik. Bár írásait még nem olvashattuk, feltételezem,
tőle ez a terület sem idegen. Emblematikus személyiség -
nem a XXI. századé, nem a Főnix-é, hanem a szuverén,
örök alkotó, elmélyült és mégis reális művész mintájáé.
fotó: Atlasz Barnabás
Milyen jövője van egy
univerzális művésznek egy egyre specializáltabb
világban? Te a jövő vagy, vagy az anakronizmus?
Ez a vagy jövő, vagy
anakronizmus kategória túlzottan szélsőséges értékek.
Muszáj árnyalni. A világ változó felszínével igyekszem
természetesen nem foglalkozni. Az embernek legkésőbb
kamaszkora táján döntenie kell saját sorsáról,
mindannyiunknak szakmát, vagy hívatást kell
választanunk, mégpedig tapasztalatlanul, rendszerint
életünk elején. Amellé a dolog mellé kell állnom,
amelyről eldöntöttem, hogy ráteszem az életem. Innentől
én döntök a jövőről, én vagyok a történelem, ahogy
minden másik ember is az. Nem hiszem, hogy egy kívülről
jövő korszakosnak látszó parancs engem meghatározhat.
Arról nem tehetek, hogy az univerzálisban a teljességet
keresem, miközben a specializációnak van itt
hisztérikusan az ideje és ez utóbbinak köszönhetően
egyre betegebb a világ. Átjárás nélkül képtelenség a
részproblémákat egész-ségesen megoldani. Ha elhisszük,
hogy csak a specialistáké a világ, akkor a világ oly
mértékben megbetegszik, hogy akkor már csak az egészre
rálátni képes emberekben bízhatunk.
Van elsődleges
kifejezésformád?
Ha műfajokra gondolsz, akkor
van: mindig a téma határozza meg. Mozgásszínház,
festészet, muzsika, mindig a tartalom hívja elő, hogy
melyikhez nyúlok, ezért illik törekedni mélyen
szerteágazónak lenni ezen a pályán. Vannak témák,
amelyek megkövetelik, hogy finomabban tudjak az anyaghoz
nyúlni.
Többfelé is tanítasz.
Lehet a művészetet tanítani?
A kollégák azt szokták
mondani, hogy a mesterséget lehet tanítani, és hogy azt
nagyon kell is. A művészet pedig esetleg megjön a sok
gyakorlással, a nagy mennyiség után, legalább is akkor
és csak is akkor van ennek esélye.
De az a ritka mágikus
pillanat, amikor megjön, az mindig a személytől függ.
Abban a pillanatban megsokszorozódik a felelősség és
„eltörpül” a mesterség. Lásd Csontváry Kosztka Tivadar
elrajzoltnak tűnő figurái, vagy Jeles András darabjaiban
az utcáról behívott ösztönös szereplők, olyan érzésünk
támad őket nézve, mint ha ma kezdtek volna hívatásukkal
foglalkozni, netán naivak lennének, miközben mégis
óriási hatást képesek ránk gyakorolni és mélyről
szólnak. Nem lehet kategorikusan kijelenteni valamit, az
arány, az arányérzék dönti el a dolgok erejét és
finomságát.
Az én mestereim, színházi és
képzőművész egyaránt, akkor teremtették a
legszerencsésebb pillanatokat, amikor úgy csináltak
mintha hagynának, és hagytak is... Úgy tanítottak, hogy
megerősítették azt, ami a saját arcélemhez volt való, és
gyengítették, amihez nagy valószínűséggel nem volt annyi
közöm. Ez a folyamat még mindig nincs kész. Innen-onnan
tanulunk. Kacsintgatunk jobbra-balra nagy elődökhöz és
kortársakhoz. Ez először tanulófolyamat, később már
bátortalanság az alkotó ember részéről, mert az őszinte
hang az originalitásban, az eredetiségben rejlik, és
igazán csak erre az újra kíváncsi a világ. Az új mindig
az eredetiben van.
Amikor a turista ide jön
Magyarországra, akkor nem a McDonald's-ra kíváncsi, vagy
a nyugati országok árnyékát csapkodó kortárs művészetre.
Ugyanazt láthatja ma már a Velencei Biennálén is, mint
itt a galériáinkban. „Aki ide jön, az ennek a földnek az
ízére kíváncsi.” Ez Tóth Menyhért festő egyik szép
megállapítása volt.
Változó világ változó
alkotójaként milyen értékpontokat lenne kár engedni
eltűnni a világból? Mi fontos számodra?
Folytatnám az előzőeket: az
eredet és a hely. Fontos a hely szellemének őrzése. Ez
lehet geológiai, vallásos, szakrális, biológiai vagy
kulturális, ha ezt nem védjük, akkor beáll a közöny és
az unalom és halálosan nyugodt, hamuszürke lesz minden.
Ma már megmosolyogják és paposnak tartják, ha valaki ki
meri ejteni a száján, hogy erkölcs vagy etika. Eszükbe
sem jut az embereknek, hogy ezzel a hisztérikus
élettempóval is valójában - ha ösztönösen is -, de a
letisztulást keresi mindenki. Mindenki szeretne valahogy
megnyugodni és megállapodni, csak hát az a gond, hogy
ide nem az egyre gyorsuló, hanem a lassú út visz. A
szokatlanul lassú, egyre lassabb és végtelenül aktív út,
ami belső építkezéssel telik. Ma forradalmár az, aki a
hisztéria ellen megy. Avíttnak vagy porosnak gondolják,
esetleg ki is közösítik, vagy csak egyszerűen
elfelejtik, ha valaki nem vesz részt a hisztérikus,
eszement erőltetett rohanásban.
Számodra mi a legmagasabb
erkölcs?
Inkább idéznék még egy Tóth
Menyhért gondolatot: „Az, hogy létezik az erkölcs, maga
a fogalom, az kozmikus parancs.”
Ezt be nem tartani, fel nem
fogni életünk során, még ha tudatlan is valaki, a
legnagyobb bűn.
Muszáj ilyen nagy szavakkal
beszélnem, mert nagy a baj. Szokás mondani, hogy süllyed
a hajó, de tudomást sem véve róla lakkozzuk a Titanic
korlátait. Noét is bolondnak nézték.
A legmagasabb erkölcs része,
hogy felismerjük annak fontosságát, hogy egymás mellé
vagyunk rendelve, minden ember, állat és növény is. A
földi élet ránk van bízva, és a felett létezik az égi,
az isteni.
Amíg az isteni élet a
hétköznapin túl be nem lép az átváltozás, a halál által,
addig egymás között vagyunk kénytelenek megélni az
istenit. Valaki ezt gondviselésnek hívja, véletlennek
vagy szerencsének, de az nem változtat a lényegen, hogy
ezt egymás között kell játszanunk. A másik dimenzióban
majd játszunk függőlegesen, fölfelé, amikor elérkezünk a
kapuhoz, de addig senki ne képzelje önmagát a másik
fölé, mert abban a percben lecsúszik az alá, aki felé
önmagát helyezte. Az összes Shakespeare királydráma is
erről szól. Minél magasabban vagy, annál inkább vakulsz,
annál intenzívebben kísértenek meg, annál inkább
szükséged lesz az alázatra, mert e nélkül már buksz is.
Színészmesterséggel
foglalkozó iskolák között miért pont a Főnix Drámastúdió
mellett tetted le a voksodat? Miben különbözik ez az
iskola a többitől?
Mert az iskolát vezető
meghívó személynek tetszett a „hangja”.
A Drámastúdió a nevelésben
is harcol a fejét mindenütt felütő felületesség ellen.
Az más kérdés, hogy erre nagyon kevés időnk jut. A
fiatalok egyidőben egyre több dologgal kényszerülnek
foglalkozni, így egyre kevesebb idejük és esélyük van az
elmélyülésre.
2001 óta tanítasz itt.
Milyen eredményét látod a munkádnak?
Számomra már az is eredmény,
hogy sikerül a növendékeket „bebolondítani", azért a
jelenetért, amiről éppen szó van. Sikerélmény számomra
az is, hogy nem nagyon kérdezik meg egy- két évvel a
tanulmányaik befejezése után, hogy miért van szüksége a
prózistának mozgásszínészet tanulására. Az nagyon jó
dolog, hogy megértik, vers nélkül nincs mozgásszínész és
színészi testtudat nélkül sincs szöveges előadás.
Különben hogyan várhatnám el egy költőtől, hogy
megértsen egy mozgásszínházi előadást, és fordítva. Az
átjárásra nagyon nagy szükség van.
Milyen jövője lehet ma
egy független színháznak, amikor az állami elvonások a
művészetet sújtják a leginkább, s a mecenatúra még
gyerekcipőben sem jár?
A jövője továbbra is: a
teher alatt nő a pálma, na mindaddig, amíg meg nem
fojtja.
A színházcsinálóknak sokkal
erősebben és konkrétabban kell megértetnie a kultúra
támogatásáért felelősökkel, hogy mikor áll be
tarthatatlanul, igazi kultúra és Jó Művészet nélkül a
túlterhelt állapot. Az se jó persze, ha valaki túl van
támogatva... ahhoz, hogy a túlzott támogatás, ami jelen
esetben nem nagyon fenyeget bennünket, magyar
alkotóművészeket, ne kezdje ki az alkotó alázatát,
Michelangelonak kell lenni. Dúsgazdag emberként ő
kutyabőr csizmában, bőr kezeslábas ruhában, tetőtől
talpig kőporosan járkált a pápai udvarban. Bőrruháját a
megállás nélküli munkának köszönhetően évekig nem volt
hajlandó levenni, babonából sem. Ő még ügyelt arra, hogy
el ne szálljon a feje... Fókuszált a céljára és
intenzíven kézben tartotta a motivációját. Állítólag a
munka végeztével a külső hámréteggel együtt tudta csak
levenni a ruháját. Nem művészi allűrből, vagy mert
lusta, rendetlen, piszokmániás lett volna, őt
kivételesen foglalta le az égből parancsolt, ihletett
munka és nem ért rá elszórakozni vagyonkáját...
Milyen színház a Főnix
Színházi Műhely?
Az a színház, aminek az
alapjait a növendékei jelentik, ami képes volt túlnőni
vizsgaelőadásain és folyamatos kiteljesedéssel halad
olyan megszólalás felé, ami a közönséget nem az újabbnál
újabb, csillogó formai megoldásaival csábítja be, a
biztos siker reményében, hanem makacs korszerűtlenséggel
bízik abban, hogy a nézőben még megmaradt valami kis
szikrányi érdeklődés a mindenkor örök mondanivalók után.
Nagyon nehéz út, mert az eszköztelenség, a formai
letisztultság, az egyszerűen kimondott dolgok a művész
legnehezebb megnyilvánulási formáit jelentik és sok
kísérlet kell, hogy megelőzze.
A Főnix növendékein
érezhető, hogy egy idő után, talán a hely szelleme miatt
is, maguk is küzdeni kezdenek a sekélyesség ellen. Egy
fiatal színésznek nem lehet könnyű összeegyeztetni a
divatot a kortalan művészettel, hiszen a kor
zsezsegésébe is tudnia kell beleidomulni, és gondolnia
kell az egyszerűbb nézőrétegekre is. Tudnia kell szót
érteni a kifinomultabb nézőkkel, az újszerű - trendi
formákban jártas és örök értékeket szerető nézőkkel is.
Szerinted a romló anyagi
körülmények okozzák-e az elmaradó kőszínházi
előadásokat, vagy a távolmaradásával nyilvánít véleményt
a néző?
Azt látom, hogy a művészeti
ágak között a mozi és a zene mellett, a színháznak is
meg van a közönsége, kedvelt a műfajok között, de igazán
nem ártana néha igazi pénzekkel is dolgozni, mert ha az
anyagi helyzet nem változik, akkor soha nem leszünk
képesek akár nemzetközi fesztiválokon is versenyezni. Ha
Baumgartner Zsolt nevezni tudott a Forma 1-re, akkor
miért nem lehet befektetni legalább ekkora értékben a
művészeti tehetségekbe is? Hogy nem jön vissza a pénz,
mert nagyobb cirkusz az elektromos istálló? Akkor mit
szólnak majd egy ország kultúrájáról, tehát országunkról
és arról a magyar művészről, aki netán épp külföldön
tartózkodik és művészeti produkciójával sok millió
embert képvisel? Itt már mindennek és mindenkinek
designer-managerek által segített megjelenése van, csak
a komoly műhelymunkát végző, és ennélfogva saját magát
szervezni képtelen alkotóművésznek nincs. A húsz év
alatt már sok volt szocialista országban is rájöttek
arra, hogy az innováció leginkább a kultúrában kell. Aki
ténylegesen dolgozik, annak jár is, és egyre inkább jut
is, legalább is néhány környező országban. Erre addig
van szükség, amíg a mecenatúra magas színvonalon ki nem
alakul, addig az állam dolga, az eladott
színházjegyekből soha nem tellett a fűtésre és a
díszletekre is. Azt mindig a közösből fizették, mert a
színház korában is a hétköznapi néző és az állam közös
ügye volt.
Mit tehet a XXI.
században egy több műfajt, nehéz utat választó alkotó,
mit tehet általában a művész a média-irányította
sztárkultusz áradatával szemben?
Meg kell próbálnia leplezni
a diktálni akaró médiákat, és figyelmet kell terelnie a
mindig is igaznak mondott értékekre. Le kell leplezni a
maga eszközeivel az áradó silányságokat, még ha fáj is,
és fel kell mutatni a mindig is aktuális, időtlen
egyetemes értékeket, ilyen nagy dolgokat kell művelnie.
Mennyire vannak jelen az
életedben a gyerekkori álmaid?
Születésem helyszínére sűrűn
visszamegyek. Ezt általában talán időskorban szokták az
emberek, de ott vannak az erős és élő álmaim. A
legnagyobb álmaimat ott kaptam, megmaradtak és a mai
napig életben tartanak.
Mivel töltődsz fel? Mi
jelent számodra igazi kikapcsolódást?
Például a család. Sokat
megyünk kirándulni együtt. Öröm menni, nézni, kimozdulni
és örülni a hazatérésnek. A munka is feltölt, mert az
egy játék, még ha néha bele is pusztulok.
Vannak olyan emberek,
akik folyamatosan inspirálnak?
Igen vannak. Ez az ember
lehet a szomszéd is éppúgy, mint a kolléga, de közös is
van bennük, ők azok az emberek, akik direkt, vagy
indirekt módon is minőségre kényszerítenek. A hülyeség
is el tudja indítani az embert, csak indítsa el a
gondolkodásomat, ettől válik akárki kulcsfigurává ebben
a kérdésben.
Számodra mi jelenti, mi
jelentené a teljes elégedettséget?
Nem tudom... Majd a végén
megtudom.
Szerinted egy
alkotóművésznek az embertársait az élet elfogadására,
vagy a cselekvő változtatásra kell inspirálnia?
Mind a kettő igaz. A helyes
látáshoz szükséges bölcsesség az mindig megfoghatatlan
és kicsúszik a kezeink közül. Nem lehet soha
megoldóképletekkel a nevén nevezni. Résen kell lenni,
frissnek kell maradni. Van amit meg kell tartani és
továbbadni, és vannak dolgok, amiket a lehetetlent
megpróbálva is, de meg kell változtatni.
Nem mindegy, hogy ezt ki és
mivel kapcsolatban dönti el. Kérdés, hogy az illető
éretten és felelősen tud-e dönteni. Az alkotó embernek
is és tanárnak is egyszerre dolga, hogy
elgondolkoztasson, és hogy megmondja, mi a rossz és mi a
jó, ezek az értékek soha sem voltak szabadon kezelhető
minőségek.
Mi az a tulajdonság, amit
nagyon értékelsz magadban vagy másban?
Talán a jó ügyért való
lelkesedést.
A riportot Pók Tímea
készítette
|