|
|
|
|
|
Köszönöm Uram, ezt a
második tíz évet.
Köszönöm mindenki nevében, akivel megtettük ezt
az utat is.
|
|
Köszönöm, hogy
szerénységre és alázatra tanítottál, ahogy
az első tíz évben büszkeségre.
Büszkék lehettünk arra, hogy a Főnix élő
szervezetként, élő lényként reagál a
világra, de nem másolja gyengeségeit:
megalapoztuk valami jövőbe mutatónak a
szakmai hátterét úgy, hogy a jelenben
maradtunk, a létező valóságra reflektáltunk
azzal, ami két és félezer év színházából,
művészetéből nekünk jutott. Ahogy azóta is
tesszük: a színházban előadásokkal, az
iskolában az oktatás személytelenségén
túlmutató emberség-formálással, megalkuvást
nem ismerő szakmaisággal.
|
|
Talán rosszul
határoztam meg e második tíz év célját. Hiszen a
valószínűségen, véletleneken és lehetőségeken
túlmutató módon gondoskodott rólunk eddig is
valami láthatatlan erő: bár húsz éve dolgozunk
külső pénzügyi támasz nélkül, a Főnix soha nem
maradt adósa senkinek, személynek vagy
intézménynek, nem kért haladékot, átütemezést.
Nem maradtunk adósa nézőnek, növendéknek sem:
latolgatás nélkül odaadtuk mindenünket, amit
abban a pillanatban adhattunk. Hibáztam, amikor
a Főnix pénzügyi erejének növekedését akartam
ebben a tíz évben. Mert közben hivatalnokok,
politikusok, kurátorok, pénzosztó hatalmasságok
fölött álló hatalom támogatott: hogy segítő
véletlenek hihetetlen sorozata ez, vagy a
Gondviselés, azt mindenki döntse el világképe
szerint. |
|
Húsz éve a
színész becsületét gondoltam megvédeni,
visszaadni: hogy nem csupán készséges bohóc,
nem hivatali rubrikák utolsó helyén álló
szereplő, hanem ő a művész. Ő az alkotó. Aki
büszkén és alázattal szolgál valami
nagyobbat, többet mint aktuális igazgatója,
rendezője, gazdasági vezetője. Aki nem
okos és ügyes, hanem teljes:
egyszerre van jelen az értelem, az érzelmek
és az érzékek szféráiban. Aki nem ideológiák
mentén keresi az igazságot. Ma, a
valóságshow-k, kísérleti színházak, izmusok
és politikai aktualitások mentén született
előadások mindent elsöprőnek látszó
világában még időszerűbb e szándék. De már
kevés is: a józan ész és az értékrend
pillérei nélkül elvész az ember. Márpedig:
ahhoz, hogy valaki színész legyen, szépen
kell beszélni, szépen kell beszélni, és
embernek kell lenni. Nem jó embernek.
Embenek, a maga erejével és esendőségével,
jóval és rosszal együtt. Tudni, hogy mi
fontos, mi az amiért felelősséget kell
vállalnunk.
|
|
Ez tehát a következő
tíz év meghatározó gondolata. Nem új: itt van
velünk, amióta az első színész szekérre lépett.
Itt van, amióta az első ember arra jutott: hogy
túléljem ezt a világot, felelősséget kell
vállaljak valamiért. Valamiért meg nem.
Józan ész, felelősség, emberség. Művészet,
szakma. Büszkeség és alázat.
Hogy a Főnix
harmincéves Karácsonyán újra kimondhassuk:
köszönjük, Uram.
Köszönjük, Thália.
Köszönjük Melpomené. |
|
|