Galéria

Vendégkönyv

Sajtó

              
 

 

Főnix Művészeti Műhely

 

Fel

 

Aktuális

 

 

Drámastúdió

 

Autisták 2012-2013

 

Autisták 2013-2014

 

Autisták 2014-2015

 

A Főnix Palánták osztálya a magasan funkcionáló autista gyerekek csoportja a Művészeti Műhelyben.

 

Véleményét, észrevételeit munkánkról szívesen fogadjuk a fonixmuhely@gmail.com címen,

engedélyével közzétesszük honlapunkon.

 

 

Dolgozat (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar)

2013. december 2.

Írta: Zétényi Sándor

 

Éppen lázas keresésben voltam dolgozati anyag után, amikor a padtársam, akinek gyermeke autista, azt mondta, az ő kisfia szombatonként egy színházi csoportba jár, ahol hasonló korú és azonos fogyatékossággal élő fiatalokkal foglakoznak, és nagyon élvezi ezeket a délutánokat. El kezdett érdekelni a dolog, telefonszám csere, majd megbeszélés és időpont egyeztetés után elindultam egy szép szombat délután felfedezni a Magyarországon egyedülálló csodát, egy szülői kezdeményezésre létrejött színházi műhelyet, ahol a 6 és 13 év közötti gyerekek játszva tanulhatják a szociális beilleszkedés szabályait.

 

A Rákóczi tértől nem messze, pontosan a túloldalán, a Gutenberg tér rendezett polgári házai tövéből indul egy utca, a Kőfaragó utca, melynek elején áll a hajdan szebb napokat látott Vasas Művelődési Ház, mely otthont nyújt a Főnix Művészeti Műhelynek. Ennek az 1998 óta működő művészeti társulásnak két fő tagozata van, a Színház és hétvégi működésű színiiskola a Drámastúdió. E mellett indították el a Kommunikációs Műhelyt, mely az autista fiatalokkal való művészeti foglalkozást takarja.

 

Már vár engem Bicskei Kiss László színész, rendező, a Főnix alapítója, vezetője.

A foglalkozás közepén érkezem, éppen szünet van. Egy Darth Vader hangú kisfiú futkároz Mikulás sapkában fel-s alá, majd amikor megkérik, hogy most már jöjjön le a szerepről, visszavált kedves szopránba. Mire felérünk a próbateremhez, indul a folytatása a foglalkozásnak, ide be tudok csatlakozni, Hartai Laura színésznő vezeti azt, így elbúcsúzom Bicskei Kiss Lászlótól, aki így vallott a Főnix Művészeti Műhely (http://fonixx.hu/) weboldalán a kis társulat létrejöttéről:

 

„Az autizmus és én – a betegség nevének és tüneteinek felszínes ismeretén kívül – mindeddig elkerültük egymást. Aztán nemrég megismerkedtem L. Líviával. Beszélt gyermekéről. Beszélt helyzetükről. Beszélt az ép értelmű autisták különbözőségéről. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy a színház, a színjáték – szórakoztató feladatán kívül – gyógyított is mindig. Észrevétlenül, titokban, a lélek láthatatlan sebeit. Lehet, hogy az önkifejezés ez a legteljesebb formája, a játék, segíthet az ép értelmű autista gyerekeknek is, önmaguk pontosabb megfogalmazásában, megismerésében, a belső-külső eligazodásban?

 

Most hát – a Főnix Kommunikációs Műhelyén belül – gyakorlatba fordul át a gondolat: a játék, a színjáték örömét és felelősségét egy csoportnyi gyerek kezdi felfedezni, megpróbálni önmagát és a játszott világot. Irányítójuk, tanáruk Hartai Laura színésznő lesz, aki tíz éve végzett a Főnix Drámastúdióban. 2010 óta pedig 18 év alatti fiatalok, gyerekek művészeti irányításában, színészi-színjátékosi nevelésében ér el kiemelkedő sikereket. Gyógypedagógiai segítője lesz kezdetekben Burján Judit, a színiiskola beszédtanára, aki polgári életében a Fővárosi Önkormányzat Csecsemőket, Kisgyermekeket és Fogyatékosokat Befogadó Gyermekotthonai vezető gyógypedagógusa.”

 

Jómagam is találkoztam már autista gyermekekkel az iskolai tanulmányaim során, elméletben, gyakorlatban fel voltam készülve rájuk. De amit itt tapasztaltam, az sok tankönyvet felülírt. A hat gyereket foglalkoztató műhelyben most jelenleg három fiú és egy lány van jelen, ő az egyik fiú testvére, nem érintett, de nagyszerűen érzi magát a fiúk között, önfeledten, vidáman játszottak, mintha egy jó hangulatú, többségi napköziben lennének. Az egyikük irányította őket tyúk, hangya, óriáslépésekkel, amazok lelépték a kért távot és módot, néha méltatlankodtak, majd egyikük nyert. A győztes felült a székre, új játék jött, most ő irányított. A többieknek úgy kellett hozzá közeledni a terem túlsó végéből, hogy amikor háttal ültéből feléjük fordul, mozdulatlanná merevedjenek. Akit mozdulni lát, azt visszaküldi a startvonalhoz. Lett is ebből az egyik fiúnál nagy sérelem, dühkitörés, csapkodás, de volt belátása is az ügyetlenségnek, volt, hogy önmaga jelezte hibázását és tért vissza a kiindulási ponthoz. (Később erről Hartai Laura is beszámol, hogy ez a viselkedés mekkora fejlődés egy autista gyermeknél, önmagát egy csoport tagjaként értelmezni és annak szabályait betartani belső igény szerint és nem a külső szabályozók miatt!)

 

Csodálatos, ahogy együttműködnek, kommunikálnak egymással, a felnőttel, a kortársakkal, de számomra az igazi csoda most jön. Körbeülnek egy képzeletbeli zsákot és Laura megkéri őket, ki-ki húzzon ki egy számára kedves tárgyat. Nem nevezik meg először, el kell mutogatni azt és a többieknek kell kitalálni. Előkerül egy vonat- a kisfiú a szaladó fákat imitálja a karjaival, döbbenetes fantázia, -erről még mesélnek nekem később, hatalmas kaszaboló mozdulatokkal egy kard ugrik elő a zsákból, de nem ám akármilyen, ahogy „tulajdonosa” nagy komolyan mondja, ez Attila, az Isten Ostora kardja! Majd egy játékvonat és egy igazi vonat jön újra. Ahogy használják a fantáziájukat, a kreativitásukat, ellentmond a híres Wing-i autizmus triásznak. A kör megmarad, egy fonál megy kézről kézre és közben mindenki megköszön valamit az egyik társának, amit ma épp a legkedvesebbnek tartott. Akit megnevez, neki továbbítja a fonalat, így egy érdekes pókháló jön létre az elköszönés végére.

 

Véget ér a foglalkozás, de a gyerekek nem sietnek haza, szeretik ezt a hangulatot, légkört. És nem csak azért, mert bizonyos fokig strukturálva vannak az órák, ami köztudott, hogy jó hatással van a meglepetéseket kerülő, attól gyakran félő autista gyerekekre.

 

„Az órák a következőképp épülnek fel, beszélgetéssel indulnak, a második, harmadik részben játékok vannak, főleg a közös játék a cél, és az óra végén mindig ugyanúgy zárul a foglalkozás, megköszönjük egymásnak az órát, mindenki elmondhatja, kinek mit szeretne megköszönni. Nagyon távlati cél, hogy ők egyszer majd színpadra menjenek, nem ez az elsődleges. Az a legfontosabb, hogy kapcsolatokat tudjanak teremteni.” – nyilatkozta egy interjúban Hartai Laura.

 

Amikor sikerül Laurához jutnom, nekem is kicsit bulváros az első kérdésem, valóban azt szeretném megtudni, láthatom-e én, vagy a szülők, rokonok a gyerekeket majd egy előadáson. Elmondja, hogy épp most indult el egy kezdeményezés, melynek első lépése volt, mely a foglalkozás első részén zajlott, hogy a gyerekekkel levelet írtak közösen a Mikulásnak. De még nincs szó színpadról, a legfontosabb a gyermekek társas kommunikációjának, egymás közti interakcióinak fejlesztése. Itt becsatlakozik a beszélgetésünkbe Bicskei Kiss László is. Sajnos nincs sok örömre oka. A társulatnak, így a műhelyeknek sincs állandó helye, jelenleg itt vannak a Vasas Művelődési Házban, támogatásuk sincs, és reklámról, médiaismertségről szintén nem is álmodnak. Pedig méltó lenne rá, már csak ez az egyedülálló kezdeményezés, melyről én is csak egy érintett anyuka révén szereztem tudomást.

 

A tapasztalatokról, a foglalkozások előnyéről fejti ki véleményét a már említett interjúban Burján Judit a csoport gyógypedagógus tagja is: (Laura és László drámapedagógusok)
„Ez egy nagy kísérlet itt, ebben a színiiskolában, nagyon érdekes és izgalmas kihívás, hogy a drámajáték, hogy befolyásolja ezeknek a gyerekeknek a kapcsolatteremtő készségét.

Úgy tűnik a játék alakítja a személyiséget.

Azok a kényszerek, melyek visszatérő elemei az ő magatartásuknak, azokból nagyon sokat engednek, sokkal rugalmasabbá vált a személyiségük, de a leglátványosabb, az együttműködési készségük fejlődése. Beilleszkedniük biztos könnyebb lesz a társadalomba.

 

Amikor a gyerekek a csoportba kerültek, még érintés se volt közöttük, semmilyen kapcsolat, eltelt egy év azóta és most már gond nélkül megérintik egymást, egymás szemébe néznek, és hogy új embert is befogadnak maguk közé, ez nagyon nagy szó. –mondja Hartai Laura színésznő, foglalkozásvezető.”

 

Tény, hogy nem győzök csodálkozni. Laura elmondja, most lesz egy kiértékelés, merre haladt a csoport a másfél éves létrejötte óta. Mindenki látja a fejlődést a gyerekeknél. A zsákból előkerült vonatok kapcsán elmeséli, hogy az első időszakokban a gyerekek lejátszották, főként utánzással „félelmeiket”, szinte valós idejű utazásokat adtak elő a teremben, megállóról megállóra lemásolták az utazásaikat, erről szólt gyakran az egész foglalkozás. Mára a képzelet, említés szintjén van már csak jelen ez a probléma. A sorjátékok kapcsán is látható volt, hogy a gyerekek uralni tudják agressziójukat is, ami nem könnyű ebben a populációban. Mert amíg a fejlesztés tudatos szintjén zajlik a társas képességek, viselkedések irányítása, a képzelet, kreativitás felébresztése, addig a tudat alatt konfliktustűrő, agressziókezelő hatás is működik.

 

Egyértelmű, hogy mi lesz az eredménye a másfél éves munkának. Egyértelműen látszik a foglalkozások jótékony hatása a gyerekekre. Érdemes lenne egy összefoglaló cikket eljuttatni a szakmai orgánumokhoz, szervezetekhez, hogy itt van egy egyedülálló kezdeményezés, ilyen és ilyen, kézzelfogható eredménnyel, kérjük a szakma támogatását, legalább erkölcsi oldalról, hogy érezzék akik ezt a projektet elindították és szívvel lélekkel végzik, hogy van megbecsülése a munkájuknak. Mert azt nagyon jól tudják, hogy értelme, eredménye van, tapasztalják a gyermekek viselkedésén, hogy nagyon jó irányba indultak, amikor a színházat, a drámapedagógiát hívták segítségül egy speciális csoport speciális megsegítésére. Nagy kérdés, ha a szakma kézhez kapná a kvantitatív, kvalitatív mutatókat, nem kezdene-e el fanyalogni, először azon, hogy két drámapedagógus kompetens-e ebben a témában munkálódni, majd ha ezt esetleg elfogadnák, azon, hogy nagyobb mutatók, több adat kell, és én arra azt mondanám rendben van, lesz nagyobb egyedszám, de előtte fogadják el, terjesszék el a módszert. Vigyék be a speciális óvodákba, iskolákba, lakóotthonokba, csak terjesszék, hirdessék, mert itt van egy jó és hasznos lehetőség, mely nem kerül vagyonokba, csak lelkes gyógypedagógusok kellenek hozzá. Ezen gondolkodom hazafelé a Gutenberg téren át. Vajon neki hány évig tartott megvalósítania korszakalkotó ötletét?

 

A dőlt betűs részek, idézetek Dankovics Noémi riportjából :„Nevető cápák, avagy Laura színésznő a színdarab dolgait tanítja”

 

 

Kapcsolat   +3620-384-6658   fonixmuhely@gmail.com    Facebook